Cippó-mesék a hiúból I.

Szinte most is érzem a sárga ősz nehéz kukoricaszagát, a kukoricagóré megfáradt leheletét, a gyerekkoromban kisajátított, elbitorolt, első otthon furakodó odőrjét, annak a mámorító, szélkerengető bunkernek az ízét, melynek lécrácsozatán keresztül a világ úgy kacsingatott mindig más és más arcot mutatva, mint az ócska műanyag pénztárcák dimenziós fotográfiáján a csábos tekintetű kis női vadmacskák, s amelyben mindennek olyan igazinak kellett lennie, mint ahogy a felnőttek világában is valóságosak a dolgok; nyögve cipeltük a hatalmas fekete ágyvégeket Dinával, az unokatestvéremmel, azokat fektettük a keresztgerendákra, galériát építettünk, titkos hálószobát, s ennek a hálószobának a bedunsztolódott, meleg sötétjéből a felhúzott cserepeken át szemmel tarthattuk az egész udvart, míg bele nem ájultunk a monoton légyduruzsolásba; a háló alatti szeparált tárolót neveztük ki stratégiai gyűléseink legfontosabb színterének, s e picike nappaliban bokáig süllyedve dagonyáztunk a zörgősre aszalódott, édeskés, pállott szagú kukoricában – még érzem a lábszáramon azt a szálkás, jóleső hűvöset, ahogy körbefon az a sárga magtenger, érzem a talpam érzékeny, csiklandós idegvégződésein a szemek finom tapicskolását, ahogy surrogva gyűrődnek egyre lejjebb és lejjebb, de a legigazibb, legvalóságosabb ebben a valóságos kis birodalmunkban a dolgozószeparé volt, a dolgozószeparé, melynek bámulatos kuriózuma a kétrekeszes daratároló doboz, tetején a keskeny munkalappal, mely íróasztal gyanánt funkcionált; ott terpeszkedett-peckeskedett ez a fényesre kopott fatákolmány, a beszáradt tollak, megsárgult, agyongyűrt újságok, szamárfüles füzetek kusza katyvazaként, a pereme fájdalmas, égő árkot vésett a fenekemre, de mindez nem számított, hiszen ez a kis birtok olyan felnőtt, olyan komoly, olyan levőleges kuckó volt, hogy muszáj volt végeérhetetlenül kérlelni, nyúzni a nagyit, hadd lakhassunk ott igazándiból is, de persze a nagyi hajthatatlan volt, valamiért nem méltányolta kellőképpen a kukoricagóréban felvirágoztatott babaházunkat, csak akkor mulatott nagyon, amikor a mamát összkomfort-túrára invitáltuk, mustrára cipeltük gyermekvilágunk tökéletes gyermekotthonába, s a mama egészen addig lenyűgözve bámulta találékonyságunkat és kreativitásunkat, míg észre nem vette a diszkrét kis toalettet, a két deszkafal közé tapintatosan elrejtett csorba zománcú bilit, melyben ott csúfondároskodott egy nagy barna tojat, a mama akkor elsápadt, kiabálni kezdett, hogy szégyelljük magunkat, meg hogy ekkora szamarak hogy képesek ilyen gyalázatra, kirohant a góréból, azon melegében leteremtette a nagyit is, de a nagyi csak nevetett tenyerébe temetett arccal, még a könnyei is kicsurrantak a nagy nevetéstől, mi meg ott álltunk leforrázva ideálvilágunk romjai felett.