Mondják, pedig nagyanyám is egy nő miatt lett öngyilkos. A kocsmárosné miatt. Ha nem a baszás, a pálinka miatt.
Csak pálinka meg cigeretta legyen, így mondta nagyapám, s szítta közben a Románcot. Románcot szívott, mi mást szívott volna az ilyen csupaszerelem ember, a tüzet törköllyel hevítette. Kisasszonyregény – ezt meg a csomagolásra mondta, a Románcnak arra a sápadt rózsaszínnel csíkozott bagóbarna, puha paklijára. A csomagolásra, amihez sose volt elég képességes. Mert nagyapám száraz volt, mint az alföldi szántók aszálykor, szikkasztotta az a sok tűz, a pálinka meg a cigaretta tüze, izgatta azt a forró szívét, hogy az a hév, mikor előkívánkozott volna valami kis érzelgés, könnyű szentimentalizmus, sistergős nagy indulatokat csinált.
Anyám akkor még kertészetis volt. Naphosszat hordták a kévét a hőségtől ájult földeken, csak ebédre tekertek be kerékpáron a téeszirodára tikkadtan, s álmos-lustán vissza az üzemi konyha savanyú tojáslevese meg finomfőzeléke után. De előtte még a kertészetis lányokkal hátrasurrantak, hogy a feketéhez, amit a Marika főzött a sötét folyosó végén, a negyedik fényfolt mögött, elszívjanak cinkos titokban egy cigarettát. Álltak a sárga nyárban, hátukat a falnak vetették, füstöltek elégedett megcsöndesedéssel a lányok, csinálták a tilost. Arra jelent meg nagyapám.
Egy tölcsér fagylalt olvadozott a kezében. A kocsmapult hűvösén megült sörpárán át nyújtotta neki a kocsmárosné babája, hogy összeért az ujjuk. A Manyinak viszem, mondta nagyapám, meglepetésbül. Leheletét átégette a törköly meg a Románc karcos keserűje.
A kormányhoz fogta, míg a kerékpárra fölszállt, kicsit megbillentek a tölcsérben a gombócok, a csokoládé, s a vanília. Meg is csöpögősödött, mire odaért a téeszirodához, szirupos, lágy víz csurrant végig az ostyán.
Ahogy megállt előttük az imbolygó kerékpárral, kezében az olvadt fagylalttal, bennrekedtek mind a füstök. Szinte megnyúlósodott az idő, elkövéredett a csönd. Nézte, csak nézte a cigarettát a csikólány anyám kezében, egyszerre tisztult föl tekintetében a könnyű szalonspicc, s ereszkedett rá a sistergő harag, csurrant le kézfején a szirupos, lágy víz. Egyenest a forró szívére. Mint aki ütni készül. Akkorra a csendet meg lehetett harapni. Aztán a gyönge tölcsér sóhajtva roppant, arra föleszmélt nagyapám. Anyámra nézett, anyám szemébe kulcsolta magát erővel, úgy száradt, úgy hűlt ki a tekintete. A fagylaltot épp a lába elé dobta. Aztán némán sarkonfordult.