Nagyapának meleg, barna hangja volt, olyan Jávor Pálos, macskaszemrádiós-recsegős, mint mikor az ember kétujjal, vagy – kalandvágyból – ruhacsipesszel csípteti össze az orrcimpáit. Ha a kocsmában múlatta az időt (szinte mindig ott múlatta, különös tekintettel a fehér húsú, bögyös kocsmárosnéra – csak a galambok! csak a galambok!), feszt nem énekelt, ki nem állhatta, ha a nagykedvű részegek otrombán zúzták szét az érzelmes-romantikus finomhangolást. Anya szerint ritkán buggyant a száján dal, de akkor buggyant – mit buggyant, fakadt! Halkan, szinte gyökérből énekelt, kicsit búgatva, kicsit röcögtetve, olyan dúsan-vastagon, hogy attól nagyon kellet sírni.
Meghallgattunk vagy hatvan percnyi recsegőst, úgy családilag. Amolyan kis emberek nagy szenvedéllyel modulációban.
