Dialóg nagyanyám és anyám közt:
– Szoktál horkolni?
– Nem tudom.
– Nem tudod?! Hát hogyhogy nem tudod?
– Általában alszom olyankor.
– Én szoktam. Néha fel is ébredek, úgy felhorkanok, na arra fel szoktam ébredni. Akkor átfordulok valamelyik oldalamra, mert az ember csak olyankor horkol ám, amikor a hátán fekszik. A Joli szokott is szólni, Margitka, fordulj az oldaladra, nagyon horkolsz. Azt' nem tud tőlem aludni. Na és akkor átfordulok. A Joli, az nem horkol.
Namost ezek a mondatok úgy félórán keresztül, random üzemmódban. Volt egy olyan pontja a dolognak, amikor totálisan elveszítettem a valóságérzetemet. Mindazonáltal szép, bár nyelvi fordulatokban méltatlanul szűkölködő. Viszont ma megismerhettem aktív szókészletének legkimunkáltabb darabját. Hízánkos, így mondta. Hízánkos as hízásra hajlamos, érted.
Az Alzheimer. Ami az izgalom, az a surprise time to time – már persze annak, aki szereti az ilyesmit. Képes újra és újra rácsodálkozni dolgokra. Mondjuk arra, hogy anya levágja a körmét. Megbeszélik, levágjam, vágjad, és akkor anyám levágja neki, öröm van. Másnap lenéz a kezére, és kikerekedett szemmel azt mondja, te jó ég, valaki levágta a körmömet. És arra anyám olyan szemeket mereszt, hogy az Eizenstein, ha még élne, vele forgatná a Patyomkin páncélost. Na képzelheted.