A temetőbe is kiballagtunk. A síron nagy, komor kő.
Hát csak nem tesz rám egy akkora követ, azt kérdezte Balla.
Az első évben paradicsomtő hajtott a síron, fürtös paradicsom, apró bogyócskák, szinte roskadt a termés alatt a szár. A következőben meseszerű fehér virág, azt meséli Bogyóka. Meg hogy nem ő ültette. Csak úgy nőtt, magától. Talán így üzent Balla. A kő nem rég került rá, ki gondozná a sírt, ha én már nem leszek, na akkor rátetettem ezt a követ. De azt azért megmondtam Fickinek, nehogy nekem azt írasd rá, Balla Júlia. Én Balla Józsefné vagyok. S hogy ő se főzni, se vasalni nem tudott, rendesen még mosni se, mikor összeházasodtak, a pénzzel se kellett soha bánnia – én addig sose hordtam pénzt, így mondja. Kiszámolta, kiporciózta napokra, borítékba tette, huszonöt lej, az a szombati, s vasárnapi ebéd. Ennyi jutott. S hogy Balla milyen szerencsés volt különben mindenben. Amikor elfogyott a kenyér, Bogyóka kezébe nyomta a huszonöt lejt, hozzon kenyeret, de a cukrászdába be ne menjenek Józsival, csak kenyeret vegyen, s a pénzre vigyázzon, kötötte a lelkére, ez a holnapi-holnaputáni kosztpénz, nincs több pénzem, Jóska, hát úgy. Várta őket haza, csak nem jöttek, ezek csak bementek a cukrászdába – Bogyóka már számolgatta, hogyan lesz az ebéd. Akkor megjöttek, Balla, s a kisfiú. Balla karján nagy fehér csomag, tészta, a cukrászdából való, Bogyóka azonnal látta. Lesápadt, Ballára kiáltott, Jóska, hát mit mondtam én neked, és Jóska nem hagyta végigmondani. Hallgasson Bogyóka, jöjjön be, elmondok mindent. Előbb a cukrászdába mentek persze, degeszre ették magukat, ő meg a gyerek, csak azután jutott eszébe a kenyér, s Bogyóka. Akkor átmentek a szemközti lottóárushoz, Béluskám, adj nekem egy olyan lottót, hogy én a kosztpénzt mind elköltöttem, ha így megyek haza, az asszony talán meg is ver. És Béluska adott. És azon a lottón Balla épp huszonöt lejt nyert. Hát ilyen szerencsefia volt.
Elkezdte ő, Bogyóka magnóra mondani az emlékeit. Dehát mindig elsírta magát. Az öregek nehéz, száraz sírásával, azt mondja. Mert már a sírás sem olyan, mint régen, úgy megakad egy gombóc ott középtájt, könny se igen van, csak az a szorítás, és nem hoz könnyebbséget, pedig régen de jól esett néha sírni egy nagyot. Azért inkább azt gondolta, hogy hát, hiszen itt vannak ezek a képek, Balla képei. Minden kép egy történet. Hogy inkább ezt kellene, ezeknek a képeknek a történetét magnóra mondani.
Amikor Balla két hónap múlva a fia után ment, Bogyóka még egy évig lakott a művésztelepen. Régen, a baráti összejövetelek után Balla gyakran mondta, Bogyóka vigyázz, ezek csak addig jönnek, amíg én vagyok. Hát csak addig jöttek, tényleg.
Másnap, ahogy Balla meghalt, máris öt igénylés érkezett a műteremlakásra. Bogyókát azért még egy évig megtűrték. Végül a lakást egy tehetséges fiatal román festő kapta meg. Később ugyan benősült egy módos családba, oda is költözött, vidékre, a felesége műtermet építtetett neki. Azért a nagybányai művésztelepi lakást nem adta föl. Az udvart a gyom veri, az ajtó-, és ablakkereteket szétzabálta az idő, nem lakik ott, nem is igen jár oda. A művésztelep tagjának lenni, az mégiscsak presztizs.