Darálja a telefonba szünet nélkül, hogy de most aztán tényleg nem.
Mert én huszonnegyedikén is dolgozom, aztán akkor meg már nem is jár semmi, hát mér kell énnekem mindig valakinek a nyakára csimpaszkodnom – mer kell, ugye, az van, hogy kell. Hát csimpaszkodjon végre az én nyakamra valaki, bonyolítjátok itt.
Mondom neki, hogy hát legyünk ketten akkor, én látom benned a forradalmárt, anya, mindig is láttam benned, ahogy ottan fulladozik kifejeződésének heroikus csúcsán, mint a betlehemi csillag a keleti égbolton, míg aláhull végül kénytelen – fénytelen. Mondanék úgyis valamit, valami csöndeset, valami szomorút, valami csak miránk tartozót.
Jó, persze ezt nem mondom, csak halkan sóvárgom.
Egyszer megtehetnénk, egyszer tényleg.
Volt az a karácsony nyolc évvel ezelőtt, amikor apa hirtelen magunkra hagyott bennünket.
Lett a dermedtség, ahogy ittmaradtunk. Lett a csönd, a sírás a Begnini-filmen, a kanapén kucorgás. Négy csillagszóró lett meggyújtva. Négy gyertya. Négy angyal. Négy égtáj.
Szelídség volt. Komoly, könnytelen elfogadás. Három meleg test szuszogott két matracon, bele a szájlent nájtba elevenen, bele a csöndbe.
Anyuka, én összegyűröm, lenyelem most ezt a buta konformizmusodat, mint egy darab papírfecnit, én felgyújtom a négy sarkát, csak kérlek, kérlek, hallgasssuk együtt a szelet. Legyél az én hősöm. Egyszer megtehetnénk. Egyszer tényleg.