Üdvözlöm Önöket, Justine Schofield magyarhangja vagyok. Többek között.
Ma egy igazán nem mindennapi, kreatív receptet osztok meg önökkel, melynek nem is találhattunk volna stílusosabb és inspirálóbb helyszínt, mint a belváros lüktető forgatagában működő, Béky Endre által megálmodott, a wabi-sabi letisztult esztétikai jegyeivel áthatott Makifood Főzőiskolát.
De mivel a mondás szerint jó a hosszú kolbász és a rövid prédikáció, vágjunk is bele. Tartsanak velem!
Hozzávalók:
- néhány kiló csontos hús – tetszés szerint
- zöldség – érzésre
- egy kevés sajt – csak az íze végett
- egy minden hájjal megkent fotográfus
- egy kamera
- és végül röntgenfilm – amennyit az anyag megkíván
Komolyabbra fordítva a szót, amióta Vachter János a látóterembe került, elvarázsol munkáinak az időtlensége. Talán épp képeinek tökéletlensége, antikos, keresetlen bája ébresztette bennem a kortalanság, a nosztalgikus aranykor illúzióját, és azt az érzelmi késztetést, azt a belevágyódást, hogy de jó lenne valahogy része – részese lenni ezeknek a fényképeknek.
János munkáinak főtengelyét jellemzően az ún. hibaizmus alkotja, amely mint fotográfia stílusirányzat, korábban őszintén szólva nem sokat mondott nekem. Pontosabban szabad értelmezésben, gyakorló fotósként naívan a magam tapasztalatai, vagy inkább tapasztalatlanságai alapján a technikai tudás területén mutatkozó hiányosságokkal és az ebből fakadó tökéletlenséggel magyaráztam. Arra azonban, hogy ez a hibaizmus mennyire tudatos és irányított lehet, és hogy ez bizonyos mértékben kiszámíthatóvá teszi az esztétikai hatást, kiváló példa Vachter János Marketje. Hrabal Foghíjak c. könyvének sorait juttatja eszembe: “Ez a világ őrjítően szép, nem mintha az volna, de én ilyennek látom.”
És valóban szinte hrabalian központozatlanul, mégis fókuszáltan hömpölyögnek elénk zöldségek, húsok, nyersanyagok – a nyers anyagok, a maguk minden manipulációtól mentes természetességében. És ebben nincs, nem lehet hiba. Pontosabban: a hiba tudatos. A hiba kirakat. A hiba esztétikum. A hiba nemcsak technika. A hiba maga a mondanivaló.
Itt nincs selejt, nincs hulladék. Vachter hibaizmusa lojális. Megengedő, egyúttal elfogadó. Amit láttat: kontextus nélküli ételképek, lecsupaszított, tökéletlen, csomagolatlanul nyers portrék, melyeket ítélkezés nélkül, szinte narratívan enged át a befogadó számára, annak fantáziájára bízva, hogy gazdálkodjon velük tetszés szerint.
Amikor egy korábbi kiállítás kapcsán Jánossal az anyagról beszélgettünk, kiderült, hogy a felvételeket röntgenfilmre készítette. Ez még a fotográfiában sem a bevett, szokványos eljárás. Amikor megkérdeztem, miért, azt felelte, azért, mert valami olyasféle hatást szeretett volna elérni, mint a nedves lemezes kollódium, de mivel a kollódiumos eljárás egy speciális és technikailag körülményesen kivitelezhető folyamat, ezért ő könnyebben elérhető anyagokkal és a rendelkezésére álló felszereléssel is megvalósítható képkészítési eljárást keresett. Némi kísérletezés után így esett a választása a röntgenfilmre.
Mint ismeretes, a röntgenfilmet az orvoslásban, a radiológia területén alkalmazzák. A radiológiában, amely definíciója szerint a képalkotó diagnosztikai vizsgálatok (az ún. natív felvétel és átvilágítás) összessége.
Bevallom, nem tudtam, nem tudok nem arra asszociálni, hogy Vachter Marketjének puritán tisztasága, kendőzetlen nyersesége modernkori fogyasztói társadalomunk patologikus látlelete. És ahogyan K. Horváth Zsolt egy, a Marketről írt korábbi cikkében rávilágít, ez az anyag valóban szinte mintegy politikai állásfoglatást, üzenetet is hordoz. Mind medicinális, mind gasztronómiai tekintetben jó recept lehet globalizálódó, identitásában bonyolult és sokszínű, s a mostanság egyre következetesebben az ún. csomagolásmentes, vagy zero waste életmód irányába forduló társadalmunk számára. De még mielőtt nagyon szájbarágós irányba kanyarodnék, vagy végzetesen belebonyolódnék, átadom a szót, pontosabban a figyelem fókuszát Komenczi Bálintnak. Köszönöm.