A terv az volt, hogy mivel a fizikailag és mentálisan kimerítő 2014-es projekthez képest idén csak egy ésszerű, 12 órányi időtartamot vállaltam, készülök egy tematikával.
Volt a színészképzésen egy koncentrációs gyakorlatunk, miszerint egy pár egyik tagja sorolja az órákat lentről fölfelé (1 óra az 13 óra, 2 óra az 14 óra… stb.), a másik pedig egyidejűleg fentről lefelé (azaz 24 óra az 12 óra, 23 óra az 11 óra… stb.), mindezközben folyamatos szemkontaktust tartva.
Mivel a 24 órából csak 12-t vállaltam, ez a játék és a “munka” összecsengett, így adta magát, hogy ezzel a tematikával dolgozzak. Elsősorban az egymásra refelektálás és a rontás pillanata érdekelt, amelyben leplezetlenül, manírok nélkül villan meg a játékos én, de a segítségkérésemre, a játékfelhívásomra történő válaszreakciók is izgalmasak voltak.
A 12 óra alatt két tekercs filmet lőttem el. És bár sajnos a második tekerccsel valami technikai malőr történt, csodás és hasznos tapasztalatokat szereztem. Az egyik, hogy ne ítélkezzeteket a fiatalok fölött, ne féljetek tőlük, és ne féljetek értékelni őket. Sokkal nyitottabbak, játékosabbak és jobbfejek, mint gondoltam. A másik viszont, hogy a negyven túli generáció még mindig nagyon erősen hordoz egyfajta önbizalomhiányos, megfelelési kényszeres mintát. Tőlük kaptam a legtöbb elutasítást, nagyrészt arra való hivatkozással, hogy á, inkább nem, úgyis elrontanám.
Nnaszóval, itt az idei anyag, a képre kattintva elérheted. Persze jóval több fotó van, és talán sorozatban izgalmasabbak is, de szerintem ezen a projekten dolgozom még, és ha elkészültem, összepakolok egy komplexebb anyagot. Addig meg ízlelgessétek. Nnapuszi.
