Akinek a gyermeket megőrizni módjában áll.
Vagyok, amilyen, ha a Spongyabobot varratom a ball vállamra, na és. Vagy top secret, rajzolhatnék tintával kört mondjuk a köldököm köré, titokzatosabbnak látszanék.
Hát hosszú a hajam, akkor mi van, bennem a Woodstock a kollektív tudattalan, szines virágok fű alatt, ne lökdössél. Ha már ülsz, legalább ne rugdossál. Egymás közt, hallod, szemtől szembe. Direkt ne lökdössél-rugdossál légyszives. Aztán fent: asszonyom, már megbocsásson, szólna a gyereknek, hogy ne rugdosson?
Nem szólna. Megsértődne. Inkább. Mert benned a Woodstock a kollektív tudattalan, ő meg Jóban Rosszban, de rosszban inkább. Akkor ne szólj. Nem kurvaanyázol, még intellektuális fuvalmakban se, szines virágok fű alatt, mosolyogsz. Klinikák. És akkor úgy állsz fel, szinte lecsurran a mosolyod, kérem igyekezzenek a ki- és beszállással. Belekotorsz a szádba. Jobbról balra, úgy mutatóujjal oldalazva, kanalazva a rágógumiért. A szádba. És akkor úgy nyálasan, gittegylet, baszki, odanyomod azt a rágógumit asszonyom sértődött homlokára, csillan a metró zöld fénye a nyálbuborékos ujjadon. Szines virágok fű alatt mosolyogsz, akkora gyerek vagy, olyan őszinte, olyan kíméletlen, leszállsz. Még előtte elköszönsz tőle, csókolom, és vigyorogsz, hallod, hogy röhög az egész metrókocsi.
Lábadhoz gyűlnek akkor a madarak.