Ó, hát születésnap, országimázs, napsugárlány vagyok dugóban dagadó hólyaggal, harminckétfogas vigyort kenek rád, ki ott, hol a part szakad, derűsen kicsattanó pocakkal röhögsz a nyomorúságomon, stabilizálva magad az ásó-kapa-nagyharang nyelén, pedig nem vicces, bazmeg, fura egy humorod van, de megbocsátok, mert tiéd az ország, a hatalom, míg szélvédőmön a Duna felett kék hasú vitorlázórepülő-raj kacsáz.
Dagadó hólyaggal, mondom. Feszül ott mélyen valami bennem; vízügyi folyamataim, az összes vizek, fent és lent mind, ki akarnak omolni, áradni akarnak parttalan. A csermely halkan zúgott mellesleg – és főleg ott, beléfúlva a köldököm kacska sarlójába -, meg gyűlik vele a bajom, de.
A rózsaszínű barbi-buszt még beengedem; mások szerint ez olyan gyerekes, hogy rögtön lesz is kurvaannya, hatalmas dudákkal. Sziti túr, felülről, we sart the tour from the Chain Bridge, és három órányi a duráció, a limit, de a homokóra csak pereg, pereg. A többit fusiba tolja a sofőr, vagy stopperrel a kezében a Bécsi útnál búcsút int?
Énnekem küldetésem van, engedjél, a szemem kék, tó, tiszta tó, melyből az élet vize árad; hogy nyomós érveimnek szabad folyást engedjek, ó hagyjad hát!
Szerinted örülünk-e az ünnepnek?