– Tavasz van, Gyula úr? Vagy mire véljem ezt a kis rózsaszín inget?
– Tavasz hát. Tennap babakék, tennapelőtt sárga, máma rózsaszín. Gondoltam, kiöltözök, nehogy még véletlenül cigánynak nézzenek – mondja Gyula úr, és pajzánul kikacsint az orrnyergére csúsztatott napszemüvege fölött. – Külömben idefigyejj, a megjelenésre adni kell, ezt az egyet megtanultam. Mer az ember az adottságával, az intelegenciájjával és a megjelenésével sokra viheti.
Aztán somolyogva még hozzáteszi: – Hát aztán nekem is van egy dumám, mi?
Ebben a langyos tavaszban a porta elé ül ki Gyula úr, a porta előtti könnyű szélbe, és édes hegedűszó felett mászolyog.
– Mit hallgat, Gyula úr?
– Az öreg – mondja, és mutatóujjával felbök az égre. – Idősebb Járóka Sándor. Na mer azér, ugye, az is milyen sokra vitte. Mer kérlekszépen, az is egy világlátott ember volt. Mer amikor volt ugye a holokauszt, és történelmileg sokakat deportáltak, na és elhurcolták őt a munkaszolgálatba, aztán ottan együtt volt a fogságba valami két világhíres zeneszerzővel, valami osztrákkal meg valami másikkal, és ottan kérlekszépen eltanulta azoktól aztat a harmóniákat, és az ő tehetségével, az ő adottságával, meg az ő saját intelegenciájjával milyen jól elboldogult – azt, hogy “milyen jól elboldogult”, inkább kérdi, mint mondja Gyula úr. – Mer tessék megnézni, az egész világon ismerik az ő nevét. Dehát ez már történelem.
Akkor legyint egyet Gyula úr, nem lekicsinylőleg, hanem éppen hogy nyomatékosítólag, és folytatja.
– Á, az öreg a legnagyobb. Idősebb Járóka Sándor. Pedig ő is cigány – bök maga elé eltartott gyűrűs- és középsőujjal, míg mutató- és hüvelykujjával chin mudrát formáz. – Külömben nagyon kellemes zene, úgy elbiszterel tölle az ember. Egésszen fura egy szerkezet ám az agyi központ, hát kell ez a kis szórakozás.
És Gyula úr sietve harap egy korty levegőt a folytatáshoz, mert meg kell hagyni, hát aztán neki is van egy dumája.