Evvel a zsebrádió-dologgal már az agyára ment egészen. Hogy például a háztartási elektronikánál képes volt félórákat elácsorogni. Tisztára, mint a kenyérlesők, gondolta, meg hogy: Arthur, a két ököl a zsebben már ronggyá rohadt. Ez ment. Az Arthurozás, egy ideje már. Hogy minél nagyobb volt a kijelző, és minél több volt a kijelzőn a megaherc, meg a gigaherc, annál jobban, és annál hosszabban kellett ácsorogni ott, a háztartási elektronikánál.
Akkor eldöntötte, hogy vesz neki. Nem olyat mondjuk, nem olyan nagy kijelzőset, dehát ajándék ló, végülis, le van szarva a léghíjas tér-permittivitás, meg az abszolút permeabilitás. Eldöntötte, hogy vesz neki, aztán kész. Kurblisat méghozzá, ott rohadjanak meg a kijelzőn az összes hülye hercek, kurblisat. Sőt, dinamósat. Hadd tekerje. Aztán, ha meg nem generált elég áramot, az ő baja; hát majd húzza le a vizeslepedőt a Jedlik Ányosról. Legalább nem kell a Media Marktba vándorolni a használt elemekkel.
Na és akkor megvette neki. A névnapjára. A sajátjára, mármint. Végeredményben úgyis az a legnagyobb ajándék, ha örülni látja.