… te, ki a parázna nőket
nem taszítod el magadtól,
s öröklétté tetézed,
mit a bűnbánat kiharcol,
szánd meg ezt a tiszta lelket,
akit egy bűn súlya nyom csak,
s mint gyanútlan tévedett meg,
örvendjen bocsánatodnak!
(Goethe)
Ahogy átmelegszik lassan a kezem. Reggelente kis fagykoppanások, dermedelem-leheletek mázgálják fakó opálüveggé az ablakot, épp csak átdereng a park álmos, szürke ásítása, ez a félhomályos, fogatlan szájüreg; átfogják az ujjbegyek rózsaszín párnácskái azt a fekete, oktogonális kávésbögrét, miközben fölégörnyedő arcom kozmetikai fürdőt vesz abban a keserű párában, s lassan kisimulnak a párna gyúrta kicsiny barázdák, hányaveti, karmos álommetszetek.
Rossz, jeges álmok ideje a kihűlt paplan alatt a nyirkos párnán, mely alatt csomóba gyűrve a Misi elmagányosodott pizsamája. Phhhh… vége lehetne már a télnek, hogy ez a reszketeg fázás elmúljon, vagy talán az is meglehet, hogy onnan belülről tapogatnak-lapogatnak a fagykarocskák. Félek. Átverve, kisemmizve érzem magam. Ez is olyan ismerős, ez a kifosztottság, ez a félelem, nagyon, nagyon régtől fogva ismerős. Még emlékszem a fejem fölött összeboruló lombsátorra, a kanális két partjáról bekúszó akácok ágkarjainak titokzatos, lebegő, zöld csuklyájára a hidacska felett, a nyáresti szürkületben ijesztő örvénnyekkel simitották arcomba a langyos szellőt, hogy mozdulatlanná dermedt a gyerekszívem a rettegéstől. Annak a faszerkezetű, vályogból tapasztott hídnak a foszló, málladozó lyukain át riasztó kaleidoszkópként villódzott elő a mélyből a dühös tajték, túlpartján pedig sötét tömegével fenyegető óriásként meredezett az elhagyatott, öreg szőlőhegyi iskola. Édesen szaglottak az elvadult cigánymeggyfák a koraestében, sötét levélujjacskáikkal hívogató, hátborzongató hókuszpókuszokat firkálgattak az iskola fakósárga falára, a betört ablaktáblák csonkjaira. Azt beszélték, kísértetek laknak a romok közt, imbolygó lidércek, hogy néha a nyári éjben gyermekkacajt sodor a könnyű szél a kanális buja vegetációja felett, hogy sápadt gyertyavilág dereng azokban a foghíjas ablakokban, s ha az alkony teregetni kezdte szürke uszályát, hát a világ minden kincséért sem maradtam volna ott tovább egyetlen percre sem. Mágnes volt ez nekünk, gyerekeknek, vonzó és rettegett mágnes – forró délutánokon a meggyfák hűvöséből tartózkodón fürkésztük ezt a rezzenetlen kísértettanyát, nem merészkedtünk persze túl közel. A vastag csendben dübbent a gumilabda az ujjaink alatt, akár egy szédült, üvöltő metronóm, s csak szőttük-dagasztottuk a lúdbőrös rémhistóriákat közben fogvacogva, mégis kéjesen; tarkómon a megfeszült bőr alatt kis bizsergető szikrák bökdösődtek, izmaim ugrásra készen – éleztük, húztuk a pillanatot, amíg már csaknem teljesen besötétedett, akkor aztán rohantunk vissza a hídon a falu felé rettegve, kifulladásig csapkodtuk a levegőt, szaladtunk, futottunk az életünkért szinte zokogva, és talán mert valami megmagyarázhatatlan okból fontos volt, eljátszottuk újra és újra.
Azután, évekkel később lebontották az iskolát, a fakóra égett téglákat csinos kupacokba hordták össze, majd eladták, a romok közt nem találtak semmit. Semmit. Nem csalódott voltam: gyászoltam. Hogy soha, soha többé talán olyan élesen nem érzékelhetem saját valóságosságomat, mint mikor ez a félelem, ez a rettegés kontúrozta megmarkolhatóvá. Hogy ez az elmúlás, ez a semmivé enyészés egyszerűen kiradírozza azokat a relációkat, amiknek tükrében definiálható vagyok.