“nem is olyan nagy vaszizdasz ez az élet,
egy szempillantás alatt elröppen,
jó lesz vele vigyázni”
(Halász Margit)
“hát igen, a világ mindig gyönyörű,
nem azért, mintha valóban az volna,
hanem azért, mert én úgy látom”
(Bohumil Hrabal)
Nem tudni azt, hogy a bú-e a baja, vagy inkább a bű-e a bája a Piroska néninek, mindenesetre van neki ez a kis, hogy is mondjam, tvájlájtja, vagy mi. Hogy teliholdkor kiáll az erkélyre, ott szűköl. Onnan óbégatja, hogy hagyjad aztat a szemét kurvát, Jancsikakisfiam, gyere má haza. Csakhogy a Jancsikakisfiam nem jön már haza, mert onnan, ahol a Jancsika van, nemigen szokás hazacsászkálni. Abból a kapujanincs átjáróból. De ezt a Piroska néni nem tudja, vagy tudja, csak úgy csinál, mintha. Azért a szomszédság a Jancsikát úgy csöndes elnézéssel számon tartja.
Jobb napokon a Piroska néni a padra is kiül, a többi nénikhez. Piriii, Piroska, ballagjon mán ide egy szóra. És akkor a Piroska odaballag egy szóra. Beleesik a mélabús anakronizmusba, úgy mondja a Bellának a két szegény kis árvát. A Gyuszikát, s a Lackót. Hiába mondom neki, Bella, legalább azt a két szegény kis árvát engedd ide, Jancsikám. Az a szemét kommenista kurva azt se hagyja. Pedig egész nap ki vannak csapva az utcára. Mindig hallom őket, itt lármáznak a Vihar utcában. Amíg azok otthon mocskoskodnak a Jancsikával. Még nyalókát is vettem nekik pedig. Mutatja a Bellának. A Bella meg olyankor csak bólogat a csöndes elnézéssel, mondani nem mond semmit. Van, hogy összenéz az Ilonkával.
De, mondom, azért jobb napokon a Piroska néni a padra is kiül, a többi nénikhez. Piriii, Piroska, ballagjon mán ide egy szóra. És akkor a Piroska odaballag egy szóra. Máskor siet. Nem érek most rá, Bella, mondja, mennem kell a Raffaelló bankba. És akkor megy a Raffelló bankba. Mert a Raffaelló, az, ugye, mégiscsak többet mond minden szónál.