A ház előtt, gondoltam, elszívom, mielőtt felmegyek. Félbámészkodva szívok, a lépcső tetején. Lilában jön, zöld kicsike kendőben, csókolom, bevásárlószatyor.
Megereszkedett, azt mondja, az ajtó. Hogy le van süllyedve egészen, nem vette észre, aranyos? Szólni kéne, valaki ugyan csinálja meg. Gondnok kellene, férfiember. Voltak itt régen férfiak, a Bakos bácsi, meg a Kardos Emil, na azok, a régi emberek mindent megcsináltak. Nézegeti aggódva, hátha azalatt a komoly tekintete alatt megjavul mégis. Áá, most meg… tudja, az előbb voltam bevásárolni, lottót is vettem. Hallgatom a rádiót, hátha mondja a számokat, hát nem mondja, de meg mostanában a Blikket se.
Nem tudom én, mi az a Blikk, nézek nagyon komolyan – lottó, hát persze, egyszuszra, nemsokára elmegyek aranyom, nincs időm, beszélni kell. Ahogy a galambok, fel-felturbékol, amíg a levegője tart. Csak addig hallgat, míg újat kortyol, avval tovább. Mindenki potenciális partner, mindenki potenciális téma, mindenki jaj, milyen magányos.
[fellököm magam itt a fiktív lépcsőházi loveboxra, az üzenőfalra, lottó, lottó, a heti remény, jaj, milyen magányos vagyok, csak hadd beszéljek valakihez. egy naagy, globális loveboxban élünk mind, cinikus állat vagy, gondolom rólam]
Rossz műsorvezető vagyok. Lejárt az idő, csókolom. Vonalban már egy másik hallgató, felsőajkán a kávéhab az elviselhetőnél pont két másodperccel ül tovább. Mindig én teszem le előbb, az élő adás varázsa. A nap mandinerből égeti ki a szemem, ahogy a feketét a számhoz emelem.