Intézeti árvagyerek volt Martinka Mihály, ennyi tudható, meg hogy valójában Margitka barátnőjének udvarolt, de mikor attól kosarat kapott, dacból-bosszúból megkérte Margitka kezét. Azután, hogy az első gyerek megszületett, az Alföldről egyenesen Dunántúlra hajtotta az a zsivány vére. Isten tudja, honnan, szerzett egy szekeret, felpakolta az ócska ruhásszekrényt, Margitka meg a ruhákból macskabölcsőt csinált benne a kis Manyinak, így indultak útnak. Manyi később azt mondta egyszer, hogy két dolgot nem felejt el soha: a fényes pofájú Holdat, ahogy bebámul a nyitott szekrényajtón, meg a zománcos konyhai edények rekedtes koppanását, ahogy lepotyogtak, és tompán pattogtak a szekér mögött a keményre szikkadt, agyagos úton. A nagybaba is odaveszett, amivel a zsidó kalaposék, akiknél Margitka szolgált, kistafírozták – az bizony nagy szívfájdalom volt.
Kubikos lett Martinka Mihály, a vasúti töltésen lapátolta a követ, tologatta a talicskát, így szolgálva a szocialista hazát. Később belépett a téeszbe, mikor mindenki más is belépett, és persze ez akkoriban jó biznisznek tűnt, de Martinka Mihály mégiscsak egy régivágású betyár volt, amolyan lone waste’s hero ; hamar kiderült, hogy beilleszkedési problémái vannak, meg löttyös nagy indulatai, meg hogy még a Jóistennek is csak jókedvében, otthagyta hát a téeszt, és mindenféle magánvállalkozásokba kezdett.
Elsőnek galambdúcot épített deszkából, vályogból, s részben mert szerette a madarakat, részben mert virágzó kereskedelmi lehetőségeket látott benne, galambokat kezdett tenyészteni. Kedvelte a sült vért sok hagymával, s reggelente, mikor ölében a kicsike, kormos vaslábassal kiült a sámlira a nyárikonyha elé, kedvtelve prrrrrregett, tubitubitubizott a gyöngehúsú gerléknek. Az üzlet azonban nemigen hozott a konyhára, úgyhogy Martinka Mihály újabb vállakozáson kezdte törni a fejét.
Egy nagy monstrum sárgaréz tartályra mindenféle rézcső spirált hegeszttetett, pálinkafőzőt eszkábált, részben mert igen kedvelte a jó szilvapálinkát, részben mert ebben látta a gyors meggazdagodás újabb lehetőségét; s amikor a kertben a magvaváló ringló édesen-levesen lehullott a fáról, vödrökbe szedte, s maga ácsolta fahordókban hosszan érlelte. Azután a pálinkafőző üstöt a gáztűzhelyre állította, alágyújtott, majd egyik végén adagolni kezdte a cefrét, a másik végén meg, a gumicsőből kibírhatatlanul sokára lassan előgördült az első csepp, mely végezetül egy hidegvizes lavórba állított üvegben fejezte be útját. Az egész utca összegyűlt a nagy attrakcióra, és Martinka Mihály, ellenőrizendő az alkoholfokot, úgy gyújtotta meg a friss párlatot egy leveseskanálban, mint egy cirkuszi mutatványos.
Bimbózó pálinkafőző karrierje azonban tiszavirág életűre sikeredett. A főzőt hatóságilag lefoglalták, és elkobozták, Martinka Mihály pedig a maradék pálinkába fojtotta bánatát. Így esett, hogy egy átkesergett alkoholgőzös éjszaka után gusztusa támadt egy kis hajnali galambhúslevesre, s azon pocsolyarészegen felimbolygott a létrán a dúchoz, és kezében egy fiatal, verdeső galambbal, létrástul hanyatt esett. Összezavarodott akkor a fejében mind, az a sok vállalkozás, káromkodott egy cifrát fektében, és a dúcnak többé tájára sem ment. Nagy mérgiben aztán visszaosonkodott a téeszelnökhöz, kialázatoskodott magának egy zsíros éjszakai portási állást, és onnantól fogva magányos szolgálati órái alatt keserű nosztalgiával csikóbőrős kulacsokat, és galambokkal díszített fokosokat meg korbácsokat faragott görbe késével Martinka Mihály, az alföldről elszármazott lone waste’s hero.