Olvasom, hogy a Cointreau titka a csaknem százötven éves öröksége, meg a borostyánszínű, lekerekített sarkú négyszögletes palack, amely a százötven év alatt szinte semmit nem változott.
A Cointreau máskülönben narancslikőr – onnan ismerheted, hogy az összes valamirevaló múlt század eleji irodalom összes valamirevaló nőcskéje Cointreau-t nyalogatott a kávéházban – kristálytiszta alkoholból készült, narancshéjjal ízesített színtelen citruslikőr. Namost ezt, kérlek, ne úgy képzeld el, hogy az az őrült francia csávó, Edouard Cointreau csak úgy belebaszta a narancshéjat valami szedett-vedett, pancsolt szeszbe 1849-ben, hanem úgy, hogy egyszercsak kiszimmantotta, hogy úgy mondjam, hogy a hagyományos likőrök érezhetően veszítenek a zamatukból, ha sokáig állnak a palackban. Na és erre kifőzte, hogy a likőr, az zsenánt, inkább a tiszta, természtes szőlőszeszt kellene ízesíteni kétféle narancs héjával, úgyismint a Brigarade keserű-, meg a hagyományos narancséval. Hanem azzal még nem érte be, a Brigarade-t szeszbe áztatta, a hagyományosat viszont kiszárította a napon, aztán negyvenszázalékos alkoholhoz csapta, beleszórt még valami titkos fűszereket is, azt’ kész, mehet az egész a pompás üvegbe. Nahát, mondom, így főzte ki, hát aztán lennék én a valamirevaló irodalomban valamirevaló nőcske, nyalogatni napszámba a Cointreau-t.
Másképp ez most csak onnan jutott eszembe, hogy ránktört a karácsony, mink meg szaloncukrot gyártunk rakásra a Tigrissel, aki újabban a Hosszú névre hallgat. Na és abba a szaloncukorba csorgattuk jókedvű, vastag sugárban a jóízű Cointreau-t.
Ja, csak mondom, hogy a recept eredetijét megtalálod itt; játsszál szaloncukrost, rém egyszerű, és remek mulatság. Különben is, statisztikailag bizonyított, hogy ajándékul akár több kilóra is mutatkozik igény már az ember legszűkebb környezetében.