Bécs, az olyan “hozzátok a szendvicseket, hadd éljenek” stílusban volt meg. Gondolták, csak ki kéne ugrani a mamával, még mielőtt beköszönt nála a második szellemi tavasz. – Na, nyanya – mondta neki a Pista, a veje -, megnézzük a Máriahilfestrasszét, jó-e? – Jó hát – felelte a mama, és csöndes beletörődéssel fuldokolta végig az utat az augusztusi kánikulában a kis kétütemű Trabant hátsó ülésén.
A Zsuzsi még induláskor beszuszakolta a nagy zöld hűtőládát a csomagtartóba, és odamorogta a Pistának, hogy: – Kávét is hoztam, ha kő’, ott van a termoszba’, a – s odabökött az állával a csomagtartó felé. A Pista erre, hogy: – Jó’van, hát az igaz, csak nem fogjuk azt a kis valutát fő’zabálni ott osztrákba’, mikor másra is kő’thetnénk. – Ja, ja – helyeselt a Zsuzsi, a mamának meg hátraszólt, miközben becsattintotta az övet: – Ha éhes, szomjas vagy mama, szójjá’. – Nem köll énnekem, hoztam magamnak – mondta a mama. – Ne tegyük be a hűtőtáskába? – kérdezte a Zsuzsi, mire a mama, hogy: – Ne. Hátha megéhezek, azt’ jó az, ha kézné’ van. – Biztos? – Biztos. Aztán ennyiben maradtak.
Hanem úgy Parndorfnál csak elkezdte kérdezgetni a mama, hogy: – Soká érünk-e még oda? – Mer’? Pisí’ni kő’, mama? – Éppen pisí’ni, azt nem – vonta meg a vállát -, csak hogy soká érünk-e még oda? Mer’ melegnek, mondjuk, elég meleg van. – Ötven kilóméter, azt még kibírja valahogy, nem, nyanya? – szólt hátra izzadva a Pista a visszapillantóból. – Ötven? – Ja, ötven. Akkor úgy elhallgattak, mint akik fölött angyal szállt el nagy hirtelen, csak a motor zúgott, meg a térkép surrogott, ahogy a Zsuzsi legyezgette vele magát. Egyszercsak elhúzta a száját a Pista: – Ejnye má’, mi ez a büdös? – Büdös? – kérdezett vissza szórakozottan a mama azzal a különös hangsúllyal, tudod, mikor úgy dallamívben elindítja a kérdést, aztán a végére valahogy mégis inkább kijelentődik. Na úgy. – Büdös? – valami zacskóval zörgött közben. – Büdös – mondta a Pista, meg hogy: – Csak le kő’ne húzni azt az ablakot. – De ha meg lehúzod, kivisz a huzat – így a Zsuzsi. – De különben télleg büdös van. Akkor szaglászni kezdtek, a Zsuzsi és a Pista, a mama meg zörgött tovább a zacskóval. – Te mi’csiná’sz, mama, avval a zsacskóval? – fordult arra már hátra a Zsuzsi, hogy megnézze, mit csinál a mama. – Eszek – mondta a mama egyszerűen, és egy rövid, hárító mozdulatot tett a villával, mintha a Zsuzsit akarná elhessegetni vele. – Esző’, de mit? – Hát káposztás cvekedlit. – Tee! – akkor a Zsuzsiból egyszerre kibukott a röhögés. – De nejlonzacskóbul? Káposztás cvekedlit? Hát neked se vót több eszed, mint hogy a negyven fokba’ pont káposztás cvekedlit hozzá’, ráadásnak nejlonzacskóba? Nézzed má’, Pista, hogy mi ez a büdös, hát a mama ott hátul sutyiba’ nejlozacskóba’ dunsztó’ja a káposztás cvekedlit – röhögött a Zsuzsi. – Mér’? Én szeretem a káposztás cvekedlit – mondta a mama még mindig egyszerűen. – De má’ csak nem fogok még egy lábost is magamma’ cipe’ni – és a nejlonzacskó alján akkurátusan összeterelgette a villával a maradék cvekedlit.
a hang-játék: