Hogy majd a ruhát ő szedi ki a gépből, ehhez ragaszkodott. Tudod, mondta, a pormacskák, na azok a textilszálak finom foszlásából hájadnak elő, ahogy porózussá málik idővel a drapéria, ahogy elöregszik. Hát teregetés előtt jól ki kell rázni. Nézd a kádat, s mutatta, hogy hengergőzik hajszálgerincén, hogy hízik szöszökből a porcica.
Á, rossz nézni. Szétrázod, mindjárt szétszakad, mi értelme? – tartotta a karját, mint egy pincér, a mosott ruhának.
A vizet is ki kell, olyan ócskán verette ki a gép megint. Könnyebben szárad.
A vizet.
Hát. Nem érzed az arcodon? S rázta felé, rázta rá a tisztát, hátha majd.
Nem. Már remegett a karja a súly alatt, vizes halomban ingek, gatyák, úgy nevetett. Na, ezzel edzeni is lehet. Meghintáztatta.
Ha leborítod, megpofozlak, te. Kicsit piszkoskodott vele, odasózott a zoknival, irányba. Még szerencse, hogy fiú vagy. Lehet veled durván játszani. Vigyorgott.
Te olyan erős vagy, mondta az, ha leborítom, még azt a kis koszt is kirázod belőle, olyan erős vagy.
Most mit szemétkedsz?
Én? Dehogy szemétkedek, te molyos. Hát nem veszed észre? Csak adom alád a lovat.
Na azért. Különben meg, csak ne adj alám még lovat is. Kettőnknek is alig elég a légköbméter. Nahát.