Azt álmodtam, hogy valami félhomályos helyiségben állok, a csupasz villanykörte fénye fakósárgán, derengve csurog alá. Kihúzom a filmet a kamerából, és egyszercsak a kezemben – tök magától – előhívódik a negatív.
Nem, nem olyan, mint egy jól exponált roll, hanem mint kilenc kicsike, jól exponált ambrotípia egy fekete bársony előtt, törékeny és finom, és az egészen megül egy leheletkönnyű szépiafátyol.
Aztán egyszerre bepánikolok, hogy túlhívódnak, hogy kiezüstösödnek mind a tónusok, és akkor a Pfliegel Bálint azt mondja, amit amúgy mindig is szokott, hogy jóleszezKrisztám, csak fixáld ki a negát, és akkor mindent tűvé teszek a fixírért, de az istennek se találom sehol, az ezüstös foltok meg közben csak nőnek, egyre nőnek, és lassacskán bekebelezik mind a képeket.
Igen, tudom, az álmoskönyv szerint az ezüstkor felzabálja az emlékeket.
