2020. március 23., az újratervezés napja
Hárman vagyunk önkéntelen karanténban: kijárási korlátozás, Home education, Home office – lötyögnek rajtunk az új szerepek. Nincs opció, helyzet van.
Kialakítunk egy heti rutint, torna – suli/munka – szabadidő – az étkezések rendje. Főzés kétnaponta, bevásárlás hetente, amíg a harmadik, mintegy 150 percnyi lélekölő bolyongás, sorban állás után a kifosztott szupermarketben, már beérjük a sarki bolttal és/vagy a kiszállítással.
Hirtelen divatja lesz, hogy mindenki pék. Én is, persze, naná, régóta. Már instagram-értéke sincs a kenyereimnek. Csakhogy most se liszt, se élesztő. De ha a tízmillió pék országában a hülye is tud kovászt nevelni, csak sikerül nekem is. Vagy ha nem, hát legfeljebb zsíros pászkát rágcsálunk.
Kovászt nevelek, tőlem szokatlan műgonddal. És lesz este és lesz reggel, és megnyugszom a hetedik napon minden művemtől, melyet alkottam: van kovász. Lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér.
G.L. ír, hogy kiállításötlete van, Tárlatkarantént szervez az ArtBázison, küldjek anyagot.
A téma: “A koronavírus, illetve a miatta létrejövő karanténvilág szinte mindent megváltoztat. A szociális kapcsolatainkat, a térhasználatunkat, viszonyunkat egymáshoz, a (mű)tárgyainkhoz, a kommunikációhoz.” Hm.
Ötletem sincs anyagra. Önkifejezni? Mit? Be vagyok, be vagyunk zárva, a szociális hálóm szinte kizárólag a mesésnél mesésebb saját sütésű kovászos cipókat mantrázza, böfögi föl halomra, az én agyam is leginkább az enni, inni, ülni, állni, ölni, halni mókuskerékben tébolyog. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.
De. A kenyér: élet. A kenyér az otthon. A remény.
E-vel egyszer kajánul kijelentettük, hogy mindennel tudunk fényképezni. A kenyér az élet örökkévalóságának és folytonosságának szimbóluma. Hát mért pont azzal ne próbálnám meg? Mért ne azzal folytatnám?
És lesz este és lesz reggel, és megnyugszom a huszon-sokadik napon minden művemtől, melyet alkottam: van kenyér, van kamera, van kép. Önkifejezek.