Most majdnem kifutott belőlem, mint tej a forró lábasból. Arról van szó
. Hogy olyan, mintha folyamatosan tüdőtágulásom lenne, arról van szó. Őszintén szólva persze soha nem volt még tüdőtágulásom, legyünk azért tényszerűek, de ilyennek képzelem. Hogy így anatómialag ki akar szakadni a tüdőm a mellkasomból, mert csak szívom, szívom befelé a levegőt, kifújni meg elfelejtem. Hogy néha rá kell szólnom magamra, hogy lélegezz, bazmeg, lélegezz. Hogy le vagyok nyűgözve. Arról van szó. Hogy milyen hülye kifejezés ez, lenyűgözve lenni.
Van az a kép a Gulliverről, tudod, fekszik a hátán megkötözve, na és hát le van nyűgözve, legalábbis úgy képileg. Nahát nem így. Úgy értem – és akkor most húzom kicsit a számat, meg még a fejemet is ingatom hozzá -, így, sőt, í-í-így, de közben meg mégse.
Képletesen. Jah, talán ez a helyes kifejezés. Mert amikor azt mondom, képletesen, akkor arra gondolok, hogy elindul belőlem egy gesztus, ami benne végződik, de közben meg nincs semmi, a kettő közt nincs semmi, úgy értem. Nem tölti meg anyag. Vagyishogy csak az tölti meg, vagy hogy is mondjam. (Aha, most, hogy átgondoltam, belekeveredtem egészen, de. Tudom, hogy érted.) Nahát erről van szó.
Szóval, most majdnem kifutott belőlem, mint tej a forró lábasból. Pffff. Érzelmi tűzfal, mi? Nesze_neked_bazmeg.