A Hungárián a nyárfapelyhek. Van egy szakasz, mintha tél lenne. Az Egressy útnál. Ott sűrű egészen. És akkor úgy eszébe jutott, hogy hol van már a tavalyi hó. Meg hogy lehetne ezt most itt bálázni, mint mondjuk a szalmát; préselni tömbökbe, téglákba, köréje náljonzsinór, futna benne a kék műanyagszál, körbe a bála derekán. És abból lehetne rakni valami labirintusfélét, egyiket a másikra. Mint ahogy a Fellini. A narrátornak [kikacsint] csak a feje látszana ki a buckák mögül, és a nagy glaciálisokról beszélne. A Vegyevigye meg egyszerre kecsesen-kényeskedve felemelné a lábát, mint egy balerina, és lepöccintene valamit a cipője tűsarkáról, aztán sietve továbbtipegne. Le is mozizta, tapsos lett. Úgy festett, hogy kicsit összefolyatta az Amarcordot a mosttal.
A műteremben félórán át meredt a Szabi cipőjére. Fehér hullámot rajzolt rá a kicsapódott sós hólé. Mint a Bálám szamara – na ezen röhögnie kellett. Nem értette, május van bazmeg. Isten a nyakába lihegett.