Amikor még épp csak az elején járok, észreveszem a gombócot a torkomban. Polyvitaplex, Maripen, gondolom, majd elmúlik. Majd kijön a gombóc, majd kiesik a számon, és akkor lesz hely kijönni a hangoknak is, tudok majd róla beszélni.
Később azt gondolom, nahát, ez az én gyerekszoba-nosztalgiám, az én tizenéveim fád nyeglesége éppen. Becsukom a könyvet, a könyvjelző kilóg a lapok közül. A kilógást veszem szemügyre, hogy mégis hol tartok, mi várhat még rám. Azt gondolom, tudom, mi várhat rám. Hogy kijön a gombóc. Csak ki kell neki jönni. De közben azt kívánom, hogy doktor bácsi, ne gyógyítsa meg, huncut a mókus. Mintamókus.
Még később a gombóc kijön. Úgy jön ki, mint a csuklás. Belezokogok a röhögésbe, és nem tudom abbahagyni. Lesírom a könyvet. Pedig kár a borítóért, gondolnám, ha tudnék gondolkodni. Ilyen szép könyvet összesírni.
Mailt nyitok, írok neki. Hogy csak akartam mondani gyorsan. Hadarok neki egy levelet. Aztán mellre szívok egy cigit. Poszttraumatikus stressz szindróma. Vagy nem poszt. Száz gombóc egy sorban. Csak ki kell nekik jönni.
Boncolódom. Boncolódik. Le fogjuk rántani a leplet, gondolja akkor. Le fogjuk rántani a leplet, gondolom akkor. Most mindenről lerántjuk a leplet, még a halálról is. A világ egy agyonmosott zöld lepedővel van letakarva, és minden titka kiderül az alagsorban. Hol máshol. Ez le fogja rántani a leplet. Leleplezi, gondolom, de az még legalább ötven oldal, ezernégyszáz sor, és száz gombóc egy sorban. Doktor bácsi.
Negyven fok leszek estére, mondja. Ha lenne olyan, hogy mennyország, a neonglóriás szentek negyven fokú létrán sétálnának föl oda, gondolom akkor. Negyven fok leszek estére, mondja, és tényleg negyven fok lesz. Éjszakára. Lötyög a sok fekete a gyomromban. Meg a száz gombóc. Csak kijön. Mint a csuklás. Egy ilyen kis könyv, gondolom, és nem fér el bennem.
Szeifert Natália Láz – (5/5)
