“Az öregséggel nem az a baj, hogy egyik istenverte dolog jön a másik után – hanem hogy minden istenverte dolog egyszerre jön, állandóan.”
Fülszöveg: “John Scalzi a Vének háborújában egy olyan világot ír le, ahol az ember már űrbéli gyarmatokon él, és folytat kegyetlen harcokat újabbakért a Gyarmati Véderő vezetésével. Erre mindenképp szükség van, ugyanis az erőforrások szűkösek, lakható bolygókból pedig kevés van, és emiatt a kivándorlást erősen korlátozzák a Földről. Sokaknak csak az a lehetőség marad, hogy a hetvenöt éves kort elérve jelentkezzenek katonának, majd két év frontszolgálat után letelepedjenek valamelyik kolónián, busásan megjutalmazva. Nem csak emiatt hangzik csábítónak ez a lehetőség: a közvélekedés szerint a Gyarmati Véderő valamilyen módszerrel meg is fiatalítja az embereket, hiszen öregekkel nem lehet harcba indulni. (…)”
Elöljáróban azért jobb, ha tisztázzuk: ki nem állhatom a sci-fit. Meg hogy még pacifista is vagyok. Ja és nő. Na de mondom tovább. Szóval. Szembejön velem ez a pali, ez a Scalzi. Rámköszön. Nagyon jó kis higgadt, megnyugtató hangon.
“Két dolgot csináltam a hetvenötödik születésnapomon. Meglátogattam a feleségem sírját. Aztán beléptem a hadseregbe” – ezt mondja.
Szeretem, ha valaki jól tud beköszönni. Ha jól üti meg a hangot. Mer’ amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten. (És itt kivételesen az a legény, aki adja, nem az, aki állja.)
Szóval rámköszön, mondom, így, három rövid, egyszerűen elémtolt mondattal, aminek súlya van. De hát ki ez a csávó?!
A Scalzit úgy mutatta be egy barátom, hogy olyan, mintha Shakespeare egy jó kis ármánykodós tragédiát írt volna a katonai sci-fi zsánerében. Az ilyesmi azért mégiscsak kíváncsivá teszi az embert, nem?
Jön tehát ez a sekszpírforma csávó a sci-fijével – most mondjam azt, hogy egy irodalmi néger, akit már eleve előítéletekkel kezelek? –, és megszólít ezen a szép barna hangján. Előítélet ide vagy oda, a szép barna hang a gyengém, és a karma negyedéves terminusokban mindig megbízhatóan teríti is az új meg új gyengéket. Ilyenkor egy hétköznapom többet ér, mint sok száz régi vasárnap, ahogy a Kovács Apollónia is énekli, hagyom tehát, hadd beszéljen. 256 oldalon keresztül. Mer’ velem, ugye, lehet beszélni. Már annak, aki jól beszél. Arányérzékkel. Humorral. Iróniával. 256 oldal befejeztével kénytelen vagyok azt mondani:
“…maga az első scifista kopasz, akiben nem találtam azonnal valami megvetni valót. El sem tudom mondani, ez mennyire idegesít és kétségbe ejt.”
Meg kell mondanom, azt a kijelentésemet, hogy ki nem állhatom a sci-fit, öt évad Stargate Atlantis, illetve Babylon 5 (meg ami) szakmai okokból, heti szinten történő kényszermozizására alapozom.
Elcseszett egy vízuális világom van, már bocs, de jobb’ szeretek a magam fantáziájával a magam vásznára festeni. A szörnyek az én univerzumomban valamiféle kivetített, alaktalan szorongások az elme sötét folyosóiról, bonyolultabbak és sokrétűbbek, mint néhány sápadt pofájú zombi, vértől csöpögő szájú vámpír, vagy farkasember. Talán kevésbé kézzelfoghatók. Én legalábbis inkább elvontan, amolyan capote-i megfogalmazásban szoktam gondolni rájuk – már bocsánat, hogy ezt ennél képletesebben nem tudom körbeírni.
Egy könyv (ez a könyv is) ilyen értelemben mindig sokkal megengedőbb, mint egy film. Úgy értem, az agyad vélhetőleg nem valami gumitestű, csápos, cékategóriás horrorrémet moziz eléd. Vagy de, ha a habitusodnak az jobban megfelel. Jó, tudom, hogy tudod. Elméletileg én is tudtam. Aztán mégicsak majdnem scifiszűz (sic!) maradtam. Úgyhogy ebből az alapállásból mondom, hogy az ilyesmit azért nem árt időnként tudatosítani.
“Oglethorpe hadnagy megnyomott egy gombot a pódiumon, ahol állt. Mögötte két képtábla kelt életre. A nekünk bal oldalin egy lidércnyomás jelent meg: fekete, göcsörtös valami, recés homárkarmokkal, melyek obszcén módon egy olyan nyirkos testnyílásban voltak, hogy szinte éreztük a bűzt. Az alaktalan test felett három szemkocsány, antenna vagy micsoda ült. Okkersárga cucc csöpögött belőlük. H. P. Lovecraft sikoltva rohant volna világgá.”
A helyzet az, hogy másfél nap alatt ledaráltam. Mert sodró volt, (nekem) izgalmasan új, és mert élveztem. Nagyon.
“Aztán két új kezemmel megfogtam a régi arcomat.
– Kösz. Kösz mindent.
Aztán kimentem.”
Könyvadatok:
- Agave Könyvek, 2012
- 256 oldal
- ISBN: 9786155049743
- fordította: Pék Zoltán
(John Scalzi: Vének háborúja – 5/5)
(Ez az írás eredetileg a gittegylet.com-on jelent meg.)