“Most nagyon késő van, sötét éjszaka, egy irtózatosan komor hotelszoba közepén ülök, és 190 millió orosz, négy fényképezőgép, néhány tucat exponált és sokkal több nem exponált film, valamint egy alvó Steinbeck vesz körül, és egyáltalán nem vagyok boldog. A 190 millió orosz ellenem van. Nem tartanak vad gyűléseket utcasarkokon, nem gyakorolják látványosan a szabad szerelmet, külsőre nincs rajtuk semmi új, nagyon tisztességes, erkölcsös, dolgos emberek, a fényképész számára unalmasak, mint a bűn. Ráadásul úgy látszik, szeretnek orosz módra élni, és utálják, ha fényképezik őket. Háborúkhoz, forradalmakhoz szokott négy fényképezőgépem fel van háborodva, és valahányszor kattintok velük, valami félresikerül.”
“Capa reggelente lassan, óvatosan ébred, ahogy pillangó bújik ki a gubójából. Ébredés után egy óra hosszat ül valamiféle bódult, filozofikus csöndben, álom és ébrenlét határán. Ami engem illet, igyekeztem minden módon megakadályozni, hogy ilyenkor egy könyvvel vagy újsággal elvonuljon a fürdőszobába, mert akkor legalább egy óráig ki sem jött onnan. Ezért minden reggel három csavaros kérdést találtam ki a számára, szociológiai, történelmi, filozófiai vagy biológiai kérdéseket, azzal a céllal, hogy sokkhatásszerűen tudatosítsam elméjében: új nap kezdődött.
Az első napon a következő kérdésekkel kísérleteztem: Melyik görög drámaíró vett részt a szalamiszi csatában? Hány lába van egy rovarnak? És végül: hogy hívták azt a pápát, aki szorgalmazta és összegyűjtötte a gregorián énekeket? Capa fájdalmas arckifejezéssel ugrott ki az ágyból, egy pillanatig az ablakra meredve ült, majd berohant a fürdőszobába egy orosz napilappal, amelyet nem tudott elolvasni. És másfél óráig a színét se láttam.”
Van bennem némi megkönnyebbülés, egyfelől, mert az Orosz napló az én roppantul ájtatos összművészeti oltáromról egyszerre két komoly ikont is lepöccintett – úgy értem, a Capa életműnek szerintem nem ezek a legerősebb darabjai, és talán Steinbeck is villantott nagyobb volumenű prózát az irodalmi scénában.
Másfelől ez a két szentség csaknem egy emberöltővel és egy zavaros történelmi háttérrel súlyosbított hendikeppel is csodálatosan frissnek hat. Már elnézést, de néha tisztára olyan érzés volt, mintha valami utazóblogot olvasnék.
Ha egy szóval kellene jellemeznem, azt mondanám rá, humanista. A szó minden értelmében. Nem úgy, hogy ahogy esik, úgy puffan, hanem úgy, hogy ahogy kint, úgy bent. És ettől nekem nagyon kellett szeretni.