Azt hittem, hogy megbocsáthatom a Gerőcsnek azt az engesztelhetetlen férfidühét, amivel a Bartist támadta A vége kapcsán.
Elég ígéretesen indult. Aztán jöttek az újabb és újabb karakterek, de a karakterekkel együtt nem jöttek új nézőpontok, új információk, én meg szép lassan elvesztettem az érdeklődésemet, de nagyon meg akartam bocsátani a Gerőcsnek, úgyhogy olvastam tovább rendíthetetlenül.
Aztán megint elvesztettem az érdeklődésemet, sőt, akkor már a türelmemet is. Aztán felbőszített, hogy hiteltelen és modoros. Hogy túl van csinálva. Hogy szenvedtetve van. Hogy szenvedtetve vagyok.
A végét, azt már egészen nyögve nyeltem. Már egyáltalán nem érdekeltek se a karakterek, se a történet, csak olyasmik jártak a fejemben, hogy mit vesződöm én ezzel, meg hogy “ugorgyunk”.
Meg csúnyákat is gondoltam. Például azt, hogy aha, szóval lehet, hogy mégis igazam van, amikor azt érzem, hogy valójában ez csak amolyan poétikusra pallérozott péniszirigység, ami benne, a Gerőcsben a Bartissal szemben van.
Nem hogy megbocsátani nem tudtam, de kifejezetten mérges vagyok. Mondjuk az én fejemre legalább a péniszirigységet nem lehet ráolvasni.