Mindennek az Erazem az oka, meg az esőnap.
Namost a hellokittys gumicsizmám, az közvetlenül ezután lett.
Az Erazemről azt lehet tudni, hogy a pali egy félkész kégliben lakott a tizenötödik század közepén, ami szlovénül bürokratikusan a Predjamski grad nevet viseli, na és hát magyar vonatkozása is van neki, az Erazemnek tudniillik, amennyiben összespanoskodott – idézem – a Matija Korvinnal, aki amúgy azonos avval a “romanul” Matei Corvinnal, akit mink még, ugye, köznyelvileg csak igazságos Mátyás királyként emlegetünk.
Szóval volt valami kis széttartás III. Frigyes meg Mátyás közt, na aztán abbul keveredett egy kis hirig, hogy a császár lefejeztette a barátját – itt történetileg némileg belekeveredtem; nem igazán világos, hogy akkor most a császár a saját, a Mátyás, vagy az Erazem barátját fejeztette le, vagy hogy -, mire Erazem úgy fölbaszta magát, hogy azon melegében legyilkolászta a császárnak valami rokonát, na és ezután költözködött be részben a bújkálódás, részben meg mindenféle gengszterkedés céljából a félkész pecóba.
(Ja, a lényeget meg nem mondom. Hogy azér’ ne úgy képzeld, mintha ez valami rozzant kéró lenne, nem, ez, kérlek, roppant furmányosan egy irgalmatlan nagy barlagnak a szájába van építve, és pont úgy néz ki, mintha az a böszme nagy hegy kitátaná a száját, és épp bekapni készülne, valahogy így:
Meg aztán éppen kicsinek se igen mondanám. Ja és folyóvíz is van, úgy értem, a konyhában, közvetlenül az alant száguldozó kis zúgó felett egy sziklakutat találtunk. Meg falfülkében pottyantóst. Ilyesmiket. Szóval csudadolgok vannak itt, na.)
Öö… ja, beköltözött, mondom, úgy öntörvényűleg, mint önvédelmileg, hogy aztán a fal mögött húzódó rejtett barlangjáratokon sunyiban ki-be grasszálva gördülékenyen vezethesse a háztartást, és – a Frigyes nem csekély bosszúságára – kedvére fosztogathassa a császári kereskedelmi karavánokat. A Frigyes először örjöngött, majd egyenest a trieszti fejedelmet uszította rá. Az persze rákattant, mint pitbull a botra, aztán egy évig meg még egy napig kínoskodott ott a kégli küszöbénél a katapultjaival, míg Erazem közben az őrtoronyból tényleg csurom empátiából sült ökörpecsenyével és frissen szedett cseresznyével kínálgatta a tehetetlen, és időközben erősen leamortizálódott katonákat, meg küldte nekik a meleg baráti üdvözleteit.
Persze végül bebukta a dolgot – és akkor most idézném a prospektus költői pátosszal megfogalmazott vonatkozó megjegyzését: Ravbarnak (tudod, a trieszti főgóré) egy aranyra vágyó áruló szolga és a császári körökben érvényesülni kívánó elvetemült lélek segítségével sikerült Erazemet legyőznie.
Namost a sztori a továbbiakban se nem poétikus, se nem romantikus: a szó szoros értelmében szarrá lőtték szegény Erazemet, pontosabban a pompás kilátással bíró teraszon található kies budit, amit a leomló sziklák rommá zúztak, és ahonnan Erazem – most már sose tudjuk meg, dolgavégeztével, vagy dolgavégezetlenül – távozott az örök vadászmezőkre.
Hát, így tőmondatokban ennyi.
A csizma meg azért kellett, mert zöld harmatban hágtuk a hegyoldalt, és tocsogósra ázott a túracipőm.