Van egy hely, ahol az idő burkát folyton áttöri a múlt. Vetítődik. Rá a mára. Annyira keveredik csak össze, mint a melanzs tetején a tejhab, meg a kávé. Montázsszerűen.
Esőben sós nyákon füstölő gumik meredek, szűk utcákon. Mozdulatlan, máskülönben.
Presszó-klasszikus, szocreálban. A lambéria műanyag, a burkolat fekete-fehér metlachi csempe. Kis kerek asztalok, ilyennel szoktunk békávésat játszani – Kálvin tér következik, kérem, igyekezzenek a le- és felszállással. Kéknyakkendős helyi buszsofőrök a pultnál állva reggeliznek tintahalas szendvicset és forró feketét, üresen. Turista itt nem fogyaszt, csak kérdezősködni tér be. Ha mégis, respektálja, hogy a kifli roppanós, a sonka vékonyra szelt, de dupla a sajt alatt, és uborka, mindenekfölött. Másnap már a helyiek otthonosságával kéri a kávéját horvátul. Becsülik ezért.
A falon két fotó a múlt század elejéről, egymással szemben épp. Az egyiken Abbázia, a másikon Budapest.
Abbázia, az nem ez az ország. Az még a régi ország.