Majd egyszer elmondom a többit is. Most csak ezt. Ezt az egyet. Mert, látod, csomó tekercs van itten. Csomó negatív. Csomó fénnyel belerajzolás a sötétbe. Csomó imprinting emlék – látod, hogy rájár folyton a szám? Hogy lenyomatos. Arra jár rá folyton. Vágyódva. Titkosan.
Most akkor ezt. Ahogy leállítja a kocsit az emelkedő tetején. Éjszaka van, érzed, hogy éjszaka van? Úgy folyik át a sötét az ujjaid közt, mint a sikló, hűvösen, nesztelenül. És ott, túl a sötéten, mutatja, ott az Alföld. Az Alföld, úgy mondja, és nagyon halkan mondja, megcsomósodnak a torkában a szavak, jönnének is, meg nem is, úgy megsűrülnek egyszerre, az Alföld, az Otthon.
Ettől úgy, de úgy elfájósodik ott bent a szív – a sárgabuszos kisgyerekhonvágy, tudod te azt?
Tudod te azt, mikor a hegytetőn a Tigris sír?