Úgy kellene beszélni erről, ahogy a Híradó tudósított a hetvenes években arról, hogy a kecskeméti üvegházakban kivirágzott a paradicsom. Fekete-fehérben, háttérben halkan a Dizzie Gillespie, xilofon-turbo, érted, klasszik híradós hang, mondjuk a Bőzsöny Ferenc, na olyasmi. Merthogy simán a miénk.
Megasztár, hogy úgymondjam. Az óbudaiaknak nevesített Vargapistije van. Na azt a lokálpatriotizmust simán át tudtam érezni, pedig ritkán járok az Egyessel.
Villamosablakban egy tévébemondó kecsével ül, de titka van neki. A titok, az amúgy olyan női dolog. Ha elmész a Közvágóhídig, beavat. De csak akkor. Ott a titok nyitja. A misztikum. A spirit. Abban, hogy kinyitja az ajtókat mind. Az a nyit, a futómű. A piskótaláb, mert piskótalábú – nevezzük Madonak. [Ezen a ponton rámutatnék bizonyos árnyalt queneau-i összefüggésrendszerre.] Azt hinnéd, hogy. És akkor ott a Közvágóhídon egyszerre fellebbenti a személyiség hófehér tüllfátyolát. Hogy szabályzatot lábbal. Feszt. És abba egyszerűen bele kell szeretni. Az ilyen szokta váratlanul azt mondani, hogy kedves utasaim, ha most elnéznek balra, felettünk a Vásárcsarnok, az alagsorban mindig kapnak friss lepényhalat.
Vannak ilyen felsőtestes emberek. Ilyen ablakosok. Félalakosok. Például simán el tudom képzelni a Pálffy Györgyöt, ahogy Snoopys boxerben hiradózik.
[kanonizált történet – a világ képes fele]