521. Zakopane

Zakopane, mondta anyám, és ettől valahogy dideregni kellett.
Úgynevezett gorál stílus, ezt is mondta később, meg mutatta a képeket, és ott mosolygott egy csomó idegen ember, meg a fél szocialista brigád fekete-fehérben, csak az Erzsi néni nem mosolygott, nézett zordan, morcosan bele a lencsébe, pedig az Erzsi néni majdnem az atyaúristen, de legalábbis a főkönyvelő a téeszben, és hát derűje, az nem volt neki, én mindenesetre sose láttam, hogy volna. Naszóval ottan álltak kompozícióba szerkesztve valami sóbánya bejáratánál, én meg hozzáképzeltem a sötét és fagyos tárnát, meg a portól boxosképű bányászokat, és olyan didergős rosszkedv ütötte fel bennem a fejét attól, hogy Zakopane.

Zakopane

Apával ketten maradtunk. Délutánonként a füzet fölött a párás ablakon át bámultam apát az udvaron, ahogy tett-vett. Keserű magány volt bennem, és úgy akartam látni, hogy benne is. Hol az anya, ezt firkálgattam folyton, meg apával számoltuk, hányat kell még aludni. Csend volt nagyon, valami szokatlan, mély, nagy csend, és titokban attól féltem, hogy Zakopane, amit anya olyan nagyon várt, olyan, akár egy szép szines mesekönyv, és hogy anya talán majd nem is akar hazajönni onnan, hogy nem akar visszajönni hozzánk. Hogy talán nem is szeret már, talán terhére vagyok. És Zakopane-ban nincsenek sértődött kisgyerekek, akik konokul hallgatnak, ha az anyjuk számonkéri a hármast, és nincsenek villanyszámlások se, meg díjbeszedők, meg nem kell vájdlingban melegíteni a mosogatóvizet. És akkor rettegve sírtam, keményen koppant a laminált furnér íróasztalom lapján a könnyem, és az apa miatt is szörnyen fájt, és hát olyan nagyon magányosak voltunk, olyan anyátlanok, csak gurultunk csöndesen ide-oda abban a nagy házban.
Aztán apa egy nap azt mondta, hogy ma, meg hogy be kellene menni elé a városba, hogy hát majd megkéri a Csontos Andrást, annak van kocsija. Azt is mondta, hogy mehetek én is az András bácsival, mert tudja, mennyire várom már anyát. Sötét volt, és hideg, lehet, havazott is, én meg egész úton nem bírtam levenni a szemem a Csontos András bácsi kis ujjcsonkjairól, ahogy a volánon tartotta a kezét. És amikor anya beszállt, jószagú volt, de valami idegen jószag volt az, éreztem, amikor magához ölelt a hátsó ülésen, éreztem még a taknyos könnyeimen át is, és hozott nekem egy katicabogaras kitűzőt a jószagú anya, én meg csak csüngtem rajta, nem akartam elengedni, mert mind, a félelem, hogy jobb neki Zakopane, a szines szép mesekönyv, jobb, mint az otthon, szóval az a félelem akkor ott egyszerre még fájdalmasabban mart meg.