Csak eszembe jutott, hogy vajon mi lehet a Vásárhelyivel.
A Vásárhelyit magunk között csak Cukrosembernek hívtuk, mert, bár elvégzett mindenféle főiskolát meg egyetemet, szakmája az nem volt neki, meg a foga se igen fűlött a munkához, hát aztán csak sütötte a mézeskalácsot napszámba. A Vásárhelyinek a legfőbb jellemvonása az volt, hogy kellett neki a P. Ildi mocskosul. Hódítói vénája, az volt neki amúgy, egy kicsit hegedülni is tudott, hát produkálta a problémás élethelyzeteket doszt, mikor hajnali négykor a szerenád fölött kerekedett puszta jogvitából ölre ment az Attila úton. Biciklivel járt, meg motorkerékpárral, a hegedű csak úgy lobogott utána, ahogy a hátára csapta. A zsebe folyton tele volt mézeskaláccsal. Néha a hegedűtok is.
A P. Ildi amúgy, aféle női szeszélyből, hol csapatta vele magának a szelet, hol meg faképnél hagyta, és bár volt annak rendes ura, úgy vonzotta a Vásárhelyi, mint darazsat a mézesüveg. Minél nagyobb volt a szenvedély, annál inkább magázódtak, és minél inkább magázódtak, annál inkább lehetett tudni, hogy a P. Ildi a labilis életperspektíva, meg a politikai nézetkülönbségek miatt hamarosan megint elmarad majd a Vásárhelyitől, mert nem lehet úgy élni kérem szépen, hogy szenvedélyesen élünk, de szenvtelenül politizálunk, közben meg negyven négyzetméteren kerülgetjük a nyakunkon maradt tésztát, mert hát ugye kinek kell manapság a mézeskalács, abból nem lehet megélni.
Csak eszembe jutott, hogy vajon mi lehet a Vásárhelyivel.