Édesnéni máskülönben olyan elveszett tud lenni néha. Nem lehet azt tudni, hogy képben van-e, illetőleg hogy van-e kép egyáltalán. Szeret elidőzni a társasházi szeméttárolóban, s ott időzvén a bajusza alatt gáttalanul zsörtölődni önmagával. De főleg elidőzni a társasházi szeméttárolóban.
A Tigris is olyan empatikusformán nyitott rá valamelyik nap, mikor a fojtott zsörmölőzése kihallatszott még a lépcsőházba is; rányitott a Tigris az Édesnénire, talpig nehéz vasban, vagyishogy bukósisakban-motorosruhában-bakancsban tetejétől a talpáig, mind a csaknem kétméterével a Tigris, rá az Édesnénire, kezében háztartási hulladékkal, szívében házastársi hűséggel, a Tigris az Édesnénire.
Ott álltak tehát szemtől szemben, Édesnéni talpig meglepetésben, s talpig nehéz vasban a Tigris, s Édesnéni – szorult helyzetében – vádlón kiáltott akkor a Tigrisre ilyenformán: hát maga meg micsoda?!
A Tigris hirtelenjében nem tudott felelni, hiszen miféle kérdés az végtére is, hogy hát maga meg micsoda, na és végtére is, hát micsoda is vagyok magam? – naszóval efféle gondolatok kergették egymást a megzavarodott Tigris megzavarodott fejében, és csak álltak szemtől szemben, fésztufész, csak nyúlt, nyúlósodott a pillanat elébb, s percekké hízott, hájadt utóbb, ahogy ezek, Édesnéni meg a Tigris összekapaszkodtak egymás vizsla tekintetében ott, a társasházi szeméttároló ajtajának két felén, a határmezsgyéjén, hogy úgymondjam, a földinek, s a földön túlinak; és akkor a Tigris már tudta, meg úgy fizikálisan-mentálisan is érezni is kezdett magán valami kis szájenszfiksönös hangulatelemet, hogy hát mire is gondolhatott Édesnéni, mikor azt kérdezte, hogy hát maga meg micsoda, mire Édesnéni a megvilágosodás diadalával megint rákiáltott, hogy: tudom már, micsoda maga! maga motoros!, na és erre a Tigris már egész megkönnyebbülten köszönte a csókolomot.