Jó volt a Füttyös szélárnyékában tekerni, könnyű.
Löbögött a gatyaszára a szembeszélben önfeledten, a cipője csáléra csámpázva – úgy is tekert, csálén, csajdán -, aztán meg az egész Budapest Orfeum ott volt a szájában. Azt figyeltem ki különben, hogy ilyen fordított metódusa volt neki. Hogy sose akkor csöngetett, mint normálisan az ember fia, hanem akkor, mikor valami fölkeltette az érdeklődését. Olyankor a füttye is fölerősödött, egyszerre mintha két szájjal fütyült volna, jobbra az egyikkel, balra a másikkal, s hozzá csilingelt, belcsimpálózott a duplafüttybe a csengő; kész revü volt olyankor a Füttyös, táncolt alatta a kerékpár. Ha nő jött – és nő persze mindig jött a Bem rakparti korzón -, nyomta neki, mint süket. A csengőt, úgy értem. Amelyik különösen tetszett neki, megfütyülte. Úgy összeütögette, összecsapta a duplafüttyét, mint aki tapsol, s odabólintott, rátekerte a fejét a nőre.
Könnyű tandemben karikáztunk így, a Füttyös meg én a Bem rakparti korzón, vont maga mögött, hogy észre se vettem az izmok finomkodó fanyalgását a szél ellenében, mert mind csak csinálta nekem a mosolygó embereket.