ElPajtáskodtam azt a mozdulatot.
Ha lenne lovam – egyszer lesz lovam -, akarnám, hogy szőrén üld meg, hirtelen felindulásból. Sörényt úgy nem húz-nem lazít, csak a Baryshnikov talán. Se. Terelni a fejét, zabla nélkül. Jobbra simogatni, meg balra. Simogatni. Zeneileg, érted? Filharmonikusan. Ahogy. Állítanék májusfát ezért, lopnám hozzá a fát. Vagy megtanulnám a Másodikat, növesztenék négy kezet, valami ürüggyel a Zeneakadémia elé csalnálak (mondjuk, hogy ingyen mérik a sört), és kiárasztanám a nyitott ablakon mind a Rachmaninov lényegét.
Ahogy a macska nézi azt a pontot a levegőben. Úgy. Úgy volt ott a ló épp. Láttam.
Én úgy bele tudok hullani a szépségbe, mint kő apadó kútba.