Minden mórás csajnak masnis körömcipője volt. Ez fogott meg leginkább, az illedelmesen a szék alá húzott masnis körömcipős lábuk, ahogy ott ültek talpig jómodorban és talpig franciásan; amúgy tisztára olyan volt, mint a Matula, tudod, az Abigélben, hogyismondjam, nem a lét elviselhetetlen könnyűsége, de a cipő miatt egyszerűen muszáj volt, akartam ülni én is jómodorban és szék alá húzott, talpig masnis körömcipőben a gólyák előtt.
Később a Bori mondta, hogy a Kapus tanár úrnál nem kötelező az énekkar, csak ajánlott, az már félsiker, érted, a zeneelméletet meg benyalod, nem csesztet különösebben. Nem presztizsből, de egyszerűen minden mórás csaj énekkaros volt, szalagos körömcipős félegyházi pacsirta, úgyhogy a Borival hetente kétszer zöld hajnalban baktattunk végig a Kossuth Lajos utcán a kollégiumtól a Móráig.
Szoprán volt a Bori, szép, romantikus frizurás királylány-szoprán a női karban, úgyhogy szoprán lettem, tudniillik, az ember úgy lesz valamilyen hangfajú, hogy beül, teszem azt, a szopránok közé. Na, mert a Bori ott ült köztük a középső padsorban, kézenfekvő volt, hogy ott a helyem, meg különben is, a szoprán viszi a dallamot ugye. Hamar leesett, hogy a dallamot vinni reggel hétkor leginkább nyögvenyelős cipekedés. Akkor a Bori mondta, hogy esetleg próbáljam meg az altot, tényleg, mondta, neked végülis tök mély a hangod, akár f/g-től e"/f"-ig is terjedhet, jó, nem leszel ugyan operista, de legalább lehetsz az ellenszólam, az ilyesmi úgyis fekszik neked. Nahát nem feküdt.
Aztán a Böbe mondta, hogy micsoda hülyeség ez a női kar, az a te bajod: tocsog az ösztrogén, meg minden picsa kibírhatatlan fejhangon sikoltozik. Meg hogy mért nem járok inkább vele a vegyeskarba, ahol fiúk is vannak, végülis a Kapusnak igazán mindegy, tette még hozzá, csak lássa a képed. Ja, és a kollégiumból is ki lehet egy kicsit lógni, mert a vegyeskar este van, aztán hazafelé még beugorhatunk a Tejbárba egy Rákóczi túrósra. Úgyhogy a királylány-szoprán Boritól átpártoltam a Böbéhez.
A próbák a fiúkollégiumban voltak, közel a vasútállomáshoz, és néha a Böbével meglógtunk, kisétáltunk az összeszerelmesedett platánok alatt a vonathoz, és olyankor kislányosan, minden féltékenység nélkül a DéCsabiról fantáziáltunk. A DéCsabi tenor volt, őrületesen nagy, barna szemekkel, és elérhetetlen messzeségekben tőlünk, altosoktól, és mondtam is a Böbének, milyen kár, hogy a Bori nem vegyeskaros, mert ő, mármint a Bori a szopránjával, képezhetne valamiféle átjárást, valami kis közeledési lehetőséget a tenorokhoz, vagyis a DéCsabihoz, de a Böbe kijelentette, hogy tiszta hülye vagyok.
Kérem, a Mórának mindig is kiemelkedően híres énekkara volt, büszkélkedett a Kapus tanár úr, hát tessék lelkiismereti kérdést csinálni belőle; aki nem tud kottát olvasni, kérem, annak nincs helye egy olyan kórusban, amely már többször is sikeresen vendégszerepelt a Magyar Rádióban. És a tanár úr pont ugyanazzal a hevülettel fantáziált a Magyar Rádió-beli fellépésről, mint az altos lányok a DéCsabiról, közben pedig megunhatatlan hevülettel fújtuk, hogy Sej, Vargáné káposztát főz, és azt, hogy Sej, Vargáné, mindig kánonban, mert szólamok szerint a szoprán kezdte a tenorral, aztán a tanár úr beintett a pálcájával, hogy kérem, akkor most belép az alt és a basszus, ééés egy, és most, és tessék, aztán a pálcájával egyszerre verni kezdte a pulpitust, hogy nemnemnem, valaki folyton lekési, de persze sosem derült ki, hogy ki az, csak amikor felkérés érkezett a Magyar Rádiótól, kezdett el fenyegetőzni a Kapus tanár úr, hogy márpedig a végére jár a dolognak. Egyéni időpontot kapnak kérem, személyesen hallgatok meg mindenkit, öt perc per fő, nos ennyi idő épp elég lesz, hogy megtaláljam a bűnöst.
A Kapus tanár úrnak ez a kis diszpozíciója aztán mélyen empatikussá tett avval kapcsolatban, hogy Ég a város, ég a ház is, mivel meggyőződésem szerint én voltam az, aki mindig lekésett, és én voltam az, akinek az ambitusa jó, ha kitett egy fél oktávot, marhára nem terjedt e"/f"-ig, de ezt a kis titkomat úgy őriztem, mint a Salamon kincsét. Megijedtem. Hiába mondta a Böbe, hogy nem lesz gond, átkoztam magam, hogy minek is hagytam ott a biztonságos női kart, az bezzeg nem volt kiemelkedően híres, arra bezzeg a kutya se kíváncsi, az sose lépett fel a rádióban. Akkor már tudtam, hogy az, hogy én a Kapus tanár úr elé járuljak, egyszerűen lehetetlen, ekkora lebőgést nem vállalhatok, ehhez még a DéCsabi őrületesen nagy, barna szeme sem lehet elég motiváció.
A félév vége volt, az idő egészen a körmömre pörkölődött, már csak egy hét volt a meghallgatásig, égett a város, de főleg a ház, én meg belezokogtam a telefonba anyámnak, hogy nem akarok többé félegyházi diák lenni. A honvágy, hazudtam, nem bírom el, és ez olyan érzelmi nyomaték volt, amellyel szemben nem volt érve.
Amikor a félévi értesítőt aláírattam a Kapus tanár úrral, azt a kicsi embert először láttam láttam lágynak, ahogy felnézett rám. Sajnálom, mondta, hogy nem lesz ott velünk a hangfelvételen. Maga egy ígéretes tehetség. Jó, nyilván nem lesz ugyan operista, de az ellenszólam, az nagyon fekszik magának, fiam.
Évekkel később a Bori mesélte, hogy nem volt személyes meghallgatás. A Magyar Rádió, financiális okokra hivatkozva, lemondta a hangfelvételt.