A második felvonás színhelye a haver király, Marke kissé leamortizált vára. Namost ez – tekintve a díszlet puritánságát – látványban úgy néz ki, hogy a szünet alatt rondán szétesett, és középen beszakadt a MÜPA színpada, a körstukkó is leszakadt egy darabon, a színpad hátsó fala meg egyszerűen szétrepedt. Ahogy megláttam azt a kurvanagy repedést, mindjárt gondoltam, hogy, de ezt elsőre betudtam a piszkos fantáziámnak, meg a színházi látásmódomnak, mert a Cunci viszont egyáltalán nem gondolta, hogy.
Történetileg lényeges szimplább, mint az első rész. Izolda termeiben vekeng, mikor jön már Trisztán; két vekengés közt Brangéne-ből mégiscsak kitör a CunciDönciség, és megpróbálja elmondani neki, mi a stájsz a bájitallal, meg hát próbálja egy kicsit hűtögetni az Izolda forró szívét, hogy ez nagyon gefährlich dolog, szerelmesnek lenni a Trisztánba [azért ezen a ponton megjegyezném, hogy jóhogy, élvégre minden szentnek maga felé hajlik a keze, ugye, nyilván még mindig favorizálja a Trisztánt],ami különben tök jogos, merthogy az Izolda – két korábbi vekengése közt – azért csak játszott ásókapanagyharangost a Marke-val. Namost, próbálj már meg szót érteni egy szerelmes nővel – az Izolda úgy elhajtja a Brangéne-t, mint a szél, és elkezd vadul várakozni a Trisztánra. [Itt zeneileg különben öléggé meg van támogatva a várakozás, úgyhogy az Izolda – khm, hogyismondjam, hát szóval – olyan tevőlegesen vár. És, kérlek, akkor énnekem megvilágosodásom támadt, hogy én az első felvonásban valamit csúnyán félreértettem; tudniillik, az Izolda, pontosabban az Izoldát alakító asszony, olyan fura, billegő-rugozó mozgással közlekedett, amire én először azt gondoltam, hogy aha, most nyilván hullámzik a tenger, billeg a hajó, aha. Aztán meg azt gondoltam, hogy nanemá’bazmeg; jó, én nem várom el egy operistától, hogy Sztanyiból dolgozzon, de ez azért. Hogy inkább álljon meg egyhelyben, aztán tolja, ami a tokán kifér – mer’ hangja, az van neki, pompás szoprán, azt meg kell hagyni. Nnaszóval, megvilágosodásom támadt, mondom, hogy nem, ez bazmeg nem fedélzeten billegést játszott nekem, hanem ez így jár. Hogy ezt így berugóztatják a mocsoknagy érzelmek, úgy lökik megfelé, már bocsánat, hogy minél nagyobb a mentál szentije fölfelé, annál nagyobb a rugó lefelé, szóval, hogy visszarúg, mint a puska, na.]
Na és akkor végre megérkezik Trisztán, és elkezdődik a duett, ami irodalmilag-nyelvészetileg egy elég szerény szókészletre [boldogságom, álmom, szép szemed, édes arcod, mindörökké, stb – na jó, egy kicsit most túlzok], időtartamban viszont egy elég hosszú szakaszra alapoz, úgyhogy ezen a ponton tessék bátran elmélyülni a zenekari árokban, az egyrészről mindig rém izgalmas, másrészről a történet itt úgyis olyan, mint egy százhúszrészes szappanopera: az ember, ha akar, sem tud lemaradni semmiről.
Itt most tehát van egy kis idő beszélni olyasmiről is, hogy rendezői koncepció. A helyzet az, hogy itt, kérlek, az nagyfokú bizalom van a nézővel szemben, itt az a merészség van, hogy kurvára nem kell mindent szájbarágni, megmutatni, a néző nem hülyegyerek; én ezt roppantul preferálom, még akkor is ha ebből időnként adódik néhány spétes értelmezés, lásd első felvonás békepohara. A két szerelmes közt gyakorlatilag az egész előadás folyamán nincs fizikai kontaktus, ami azonban kettejük közt történik, az a legnagyobb jóindulattal is legalábbis piroskarikás tizennyolcas-ügy. Ebben a hosszú duettben mindez különben úgy van odatéve, mint a Mátyás és a bíró lányának meséjében a galamb: Trisztán és Izolda a beszakadt színpad két oldalán fekszik egy-egy fénykörnek álcázott herezacskóban, amely folytatódik, s végeredményben be is fejeződik a félig leomlott körstukkóban, pont szemben a hátsó színfal kurvanagy repedésével; mindez lángvörös fénnyel telibedurrantva – hát nem kell nagyon mocskos fantázia ahhoz, hogy azt mondjam, szimbolikusan, indirekten, mégis nagyon erősen és tisztességesen egy pina meg egy fasz van odapakolva, a hülye is látja. Még durvább, mikor a Trisztán [addigra már jó ideje ott tartunk, hogy ezek ketten egyfolytában rínak, mint a szopós malac, hogy: Mért kell élnem? Járnom ébren? – természetesen ez is hosszan, ritornello-ban -, és akkor úgy fel is merül az emberben, hogy nade tényleg, mért is kell nekik, ha már mindenáron halni vágynak?] adott ponton odamegy a kurvanagy repedéshez, megáll előtte, majd egyszercsak… khm… öles mozdulattal belesimogat.
Szóval hosszan-hosszan és nemkevésbé dagályosan megy az ívás-rívás, na és akkor hirtelen kitör a balhé: megjelenik a most már nem annyira span Marke [ez különben az egyik legerősebb kép, ahogy Marke csak áll a hasadékban, és szinte mozdulatlanul énekel], inflagranti van, érted, és hát eléggé kiakad a szitun. A Trisztán mondjuk meg se próbálkozik, hogy esetleg elmakogjon valami magyarázatfélét, hanem olyanokat mond, hogy:
Ó, felség, nincs kérdésedre válasz,
Érzed is jól, hogy békét nem találhatsz.
(Izoldához)
Nagy útra készül Trisztán,
Eljössz, Izolda, véle?
Nagyon egyszerűen és szépen csinálja színészileg, letérdel, jobbját az Izolda felé nyújta, majd kitartja, a mozdulatban marad; és annyi monumentális érzelem után, amennyit az elmúlt órában kaptam, ez váratlanul üdítően hat, ez a manírtalansága. Na és akkor megint elkezdene célozgatni a halálra, ugye, de még mielőtt nagyon belemerülne, előugrik az áruló Melot [aki, mint azt a Cuncival jól kiókumuláltuk, szerelmes az Izoldába, naná], mire a Trisztán elkezd hangosan gondolkodni, hogy:
(Izoldához)
Ő élesztette a vágyat,
Hogy érted tengerre szálljak!
S e bűvös szempár vakította meg
És féltésből árult csak el,
Oly bűnös csak ő, mint én!
És amikor már azt gondolnád, hogy jójó, akkor végülis minden fasza, okos csávó ez a Trisztán, most elnyom gyorsan egy Om-Harát, aztán mindenki összebékül mindenkivel, akkor Trisztán hirtelen ráront Melot-ra, hogy védd magad, mire a Melot úgy lekardozza, hogy megvakul.
[Most hivatalosan egy ötvenperces szünet következne, de nemhivatalon szólok, hogy a harmadik felvonás, az szerintem csak holnap jön.]