Ja, majd egyszer mesélek ám Skóciáról is, csak közben az történt, hogy rémületesen hosszú és nem kevéssé stresszes várakozás után tegnap végre megműtöttek.
Az előzményekről lakonikus tömörséggel csak annyit, hogy állítólag egy 20 forintos nagyságú porcot kinyalogatott a cica a térdemből – hogy pontosan mikor és hogy történt, nem tudom.
Miután (több alkalommal) átverekedtem magam a Rettentő Cerberuson, számos füstbe ment lehetőség után (az elsőt csaknem lekéstem a reptéri cirkuszok miatt, de aztán áttették egy héttel későbbre, addigra viszont covidos lettem) a szeptember végi előjegyzést váratlanul tegnapra szervezték át – bár szinte az utolsó pillanatig ez is kétségbeejtően bizonytalan volt, de erről inkább nem akarok beszélni.
Végül több, lábon kihordott agyvérzés és némi felháborodott kiabálás után felhívott egy cuki asszony, aki ismertette a jogaimat és kötelezettségeimet, úgyis mint a kozmetikai és szépészeti cikkekre vonatkozó tiltó meghagyások, továbbá teljes körű böjt az élelmiszer- valamint dohányipari termékek tekintetében.
A szükséges adminisztrációs kör után egy saját VIP szobába vezettek, ahol egy időre sorsomra hagytak, majd egy rövid bemutatkozásra beugrott az aneszteziológus, kicsivel később pedig, amikor már elég mélyre merültem az önvizsgálatban egy könyvvel a mellkasomon, két szimpatikus szirén jelent meg egy flakonos infúzióval, egy xanax-szal és egy fél pohár vízzel, amire sóvár kutyaszemeket meresztettem, de azt mondták, kizárt, hogy megihatom, csak azért hozták, hogy kínozzanak vele.
A dokim amúgy a google szerint az egyik legmenőbb ezen a területen, ezzel egyidejűleg a szomszédom, de mivel eltérő életvitelünkből adódóan eddig még soha nem találkoztunk, nemigen ismertük fel egymást, és ezt a kapcsolati szakadékot azóta se nagyon sikerült áthidalni, mert a műtét utáni konzultációnk úgy tartalmilag, mint minőségileg valami elmososódó, ködös vízióként él bennem (és a betegszámokra való tekintettel valószínűleg benne is).
5 körül eresztettek szélnek, én meg ott álltam egy pár mankóval és az azzal kapcsolatos kételyeimmel, hogy képes leszek valahogy elvergődni az autóig.
Az igazi megpróbáltatások csak ezután következtek, és akkor itt olyasféle dramatikus fordulatokra gondolok, mint pl. a garázsból a lakásba vezető három lépcsőfokon történő rendkívül kockázatos és életveszélyes átkelés, vagy az előírás szerint kötelezően végrehajtandó halálos hasba szúrás, amit D. lehengerlően imponáló bátorsággal magára vállalt.
Hogy ez valójában mekkora kihívás, csak akkor kristályodott ki, amikor belém döfte a véralvadásgátlót, mire produkáltam egy elég teátrális, ám művészi hitelességgel megformált ájulást (a vércukrom nyilván a béka segge alatt lehetett, amin az egész nap elfogyasztott csekély mennyiségű háztartási keksz számottevően nem változtatott).
Eléggé megrémíthettem szegényt, mert nyomatékosan megkért, hogy ilyet soha többé ne csináljak. Csak nyöszörögtem falfehéren, remegő szájjal, hogy hozza a repülősómat, vagy valami cukros löttyöt, de legalább csokit, meg hogy mindjárt minden jobb lesz. Persze ő ennek egyáltalán nem dőlt be, csak ötletszerűen mindenféle dolgokat kért és/vagy kérdezett, pl. hogy mondj már valamit!, és mi van veled?, meg hogy ugye nem fogsz elájulni? – szóval csupa olyasmiket, amikre az adott pillanatban én jóérzéssel nem tudtam mit felelni, mert közben a fejemben lekapcsolták a villanyt. (Amúgy azt hazudta, hogy felpofozott, de szerencsére erre nem emlékszem.)
Aztán egyszer csak tényleg minden jobb lett, aztán meg lett este és lett reggel, és ugyan még lógott belőlem az afrik, de aztán kiszedték, és azóta lényegesen szebb a világ, meg mán a mankóval is úgy szaladok, hogy csak úgy lobog a hajam, és hát úgy múlatom az időt, hogy hosszas logisztikai tervezgetés után rövid turnéra indulok, és a magamra öltött konyhakötény óriászsebeiben mindenféle random dolgokat (vizespohár, csavaros tetejű bébiételes flakon a kávé számára, kindle) transzportálok ide-oda, amikre a következő órában elengedhetetlenül szükségem lehet az aktuális bázisomon.
A képen épp sebességet váltok
Zárszóként legmélyebb elismerésemet és hálámat szeretném kifejezni minden jófej dokinak és ápolónak, aki ehhez a mulatsághoz bármilyen módon hozzájárult vagy asszisztált (igen, még a Rettentő Cerberusnak is, és átérzem a helyzetét, mert – hogy klasszikusokat idézzek – engem együttérzésre programoztak, és hamarosan úgyis törlődik a memóriám).