A kontrollra – gondolom, időoptimalizálási és egyéb stratégiai okokból – szombaton került sor, egy nem túl távoli kisvárosban.
Miután többszöri nekifutásra sem sikerült időkaput nyitnom a nappaliban, viszont empirikus kutatásaim szerint a napi rutin elvégzésére fordított idő a szükséges számú végtagok hiánya vagy akadályoztatása okán aránytalanul megnövekedett, cseppet sem túlzó előrelátással az 50 perces útra másfélórát számoltam, ami bölcs döntésnek bizonyult.
Az épület geolokációja és megközelítése már önmagában számos kihívást tartogatott. A felderítő egység (D.) visszatérve arról számolt be, hogy kb. 300 méteres körzetben nincs parkolási lehetőség, ami normális esetben egyáltalán nem kavart volna fel, de a körülményekre való tekintettel az információ kissé megrázott.
A bekerító művelet úgy zajlott, h D. elment a legvégsőkig (azaz az épülethez a lehető legközelebb eső ponton kitámogatott az autóból), majd számos információval, jótanáccsal és azzal az ígérettel bocsátott útnak, hogy hátulról fedez leteszi a kocsit és jön.
Az elmúlt napok erőnléti edzései (pl. kézi súlyzózás konyhai kiegészítőkkel, rövid, ám kimerítő kenuedzés szék és partvis segítségével) után a művelet viszonylag zökkenőmentesen indult, csak az okozott némi koordinációs nehézséget, hogy a mankóval való pilinckázás miatt kényszeresen kizárólag arra tudtam koncentrálni, hova lépek. Mintegy 5 percnyi magányos botorkálás után az épület aggasztóan hosszúnak, a bejárat megtalálása pedig reménytelennek tűnt. Kérészéletű magabiztosságom kezdett elpárologni.
Rövid pihenőm során egy (szerintem) kék műtősruhában feszítő (szerintem) fiatal férfit fedeztem fel, aki (szerintem) érdeklődéssel figyelt. Hurráoptimizmusom azzal kecsegtetett, hogy nyilván ő az érkező kriplik menedzsere, tehát ott lesz a bejárat. Hogy ne várassam, minden igyekezetemet latba vetve, de azért méltóságomat megőrizve próbáltam megszaporázni a lépteimet.
Hosszú menetelés és csekély pihenés után a bejáratot még mindig nem értem el, ám konstatáltam, hogy a fiatalember továbbra is kitartóan bámul. Ettől először zavarba jöttem. Tudni kell, hogy amikor zavarba jövök, elkezdek reménytelenül bénázni – ez most se történt másképp. A bénázás miatt viszont a zavarom hamar méltatlankodásba fordult, majd szép lassan elöntött a pulykaméreg. Erőltetett menetben, földre szegezett tekintettel róttam a métereket megátalkodottan és magamban fortyogva, hogy a fene egye meg, sose érek oda, tetejébe még ez a fickó (akkor már csak az) is csak áll és bámul, ahelyett, hogy segítene.
Mire kimérgelődtem magam, pont megtaláltam a kaput, valamint a pasas is látótávolságon belülre került, úgyhogy kiderült, hogy nem pácienskoordinátor, hanem egy papírmasé reklámfigura, amitől annyira megzavarodtam, hogy meg se néztem, hanyadikra kell mennem, de D. épp akkor ért oda, ami őrületes mák, tekintve, hogy a szűk lépcsőházban rögtön belegabalyodtam egy szőrevesztett, ócska perzsaszőnyegbe, amit roppant szerencsétlenül csúszásgátló célzattal helyezhetett a padlóra egy csekély képzelőerővel és még csekélyebb empátiával megáldott illető. Tisztára Übü dráma. Kis híján a süllyesztőben végeztem, melynek lépcsőit közvetlenül a lépcsőházba vezető ajtó mögött, az épp csak járásnyi folyosó bal oldalán helyeztek el nagy körültekintéssel.
A váróban – amiből öt fogorvosi- és egy mozgásterápiás szakrendelő nyílt, és pompás eklektikus stílusban rendezték be: élénk almazöld falak, egy padlótól a plafonig lambériázott, gigantikus recepciós pult, körben vajszínű, süppedős ülőgarnitúra a nyolcvanas évek dizánja szerint, kiegészítésképp néhány kék várószék, valamint középen egy teljességgel indokolatlan nagyböhöm dohányzóasztal(!) – egy csomó ember ücsörgött kifejezéstelen tekintettel, de mind annyira egyben volt, hogy biztos voltam benne, hogy a fogászatra várnak. Namost nem.
Úgy tűnt, minket, nagyon rokikat csak a kispályások után, a második félidőben engednek játszani, csak az nem volt világos, hogy csapatban vagy egyénileg indulunk. Mindenesetre percről percre érkeztek a kispajtásaim, úgyhogy hamarosan már nemcsak az aggasztott, hogy verekszem át magam a dohányzóasztalon, hanem hogy hogy verekszem át magam a dohányzóasztalon és nyolc mozdíthatatlanul begipszelt lábú sorstársamon (+ mankók).
Aztán persze ez is megoldódott, és a dokim igen elégedett volt a lábammal, meg én is úgy megörültem neki, hogy végre látom (mármint a lábamat), hogy még az sem zavart, hogy pfinánc kardjával szétvágta (mármint a dokim), majd a kicsiny piszkafával kihuzigálta belőlem a fércet.
Jövő szombatra egyeztettünk egy újabb mítinget, mert rövidtávú célul azt tűztük ki, hogy kicsit feltuningol egy EPO-val, és nekem egyáltalán nincs ellenemre, hogy különböző doktorok így szépen lassan új csontot, porcot, meg amit növesztenek bennem, mert egy csomó időt tervezek még tölteni ebben az amúgy tökjó kis testben, amiben lakom.