És akkor az előre jelzett időpontnál 2 órával hamarabb felhívott a futár, hogy itt áll a kapuban (és persze pont nem volt itthon senki), én pedig rémültem csak annyit kérdeztem: – máris? -, majd hirtelen lepergett előttem az életem filmje, de mondani csak annyit mondtam, hogy mankóval megyek, máris indulok, meg hogy kitartó várakozást kívánok, ő meg némi szarkasztikus éllel hogy jó, de pénzt is vigyek, ne kelljen kétszer fordulni.
És úgy, ahogy voltam, reggeli fejjel, jobb lábamon illetlenül rövid pizsamában, bal lábamon bokától tokáig pólyában (amiből kicsit kilógott a műtéttől még mindig narancssárga combom) kilibegtem kibillegtem a szokatlanul korán érkezett talajmenti fagyba, fokról fokra feltornásztam magam a lépcsőn a kapuig, a futár meg csak felvonta a szemöldökét, és szó nélkül elém tolta a terminált, én meg féllábon egyensúlyozva odaérintettem a telefonomat, aztán néhány minden tekintetben vérfagyasztó másodpercig úgy tűnt, hogy a tranzakció sikertelen, de végül a Nagyméltóságú Bank kegyesen megadta az engedélyt.
Akkor a futár a maradék kezembe nyomta a csomagot, és sorsomra hagyott, én pedig ott álltam egy merő tatudermedésben, mert a nagy rohanásban egészen megfeledkeztem arról, hogy a visszaúton nem csak magamat, de a dobozt is be kell vonszolnom, úgyhogy megpróbáltam valami stratégiát kieszelni, de több kudarcba fulladt kísérlet után, hogy valami módon lábon hordozzam ki be, végül egyszerűn a mankóval hokiztam le a bejáratig.
Szerintem rászolgáltam egy győzelmicigire.
Ja, máskülönben azt álmodtam, hogy újra járok.