A Nyúlról például még nem is meséltem neked.
Galériája volt a belvárosban, pontosabban műterme, meg remek hierarchiájú családja – remélem érzed a hangomban az iróniát -, de ezt akkor még nem tudtam, csak a galériát, aminek az ajtajára tűztem a cédulát, hogy épp erre jártam, te meg épp nem, hát majd keress meg.
Közvetlenül ezután egymásba botlottunk a Madách Kávézó teraszán, mert épp arra járt, és mert véletlenek nincsenek, mint ahogy titkos összetevő sem.
Le akarok lépni, ezt mondta.
Én is le akarok lépni, én meg ezt.
Mi lenne, ha lelépnénk?
Benne vagyok? És hova megyünk?
Mondjuk énbennem valami kicsit absztraktabb elképzelés volt ezzel a lelépéssel kapcsolatban, nyilván az erős túlzásokra hajlamos idealista természetem miatt, mindenesetre a Nyúl sallangmentes egyszerűséggel válaszolta, hogy a Balatonra.
Tedd magad szabaddá a jövő hétvégére, ennyit még hozzátett. Ebben maradtunk.
Namost az elkövetkező másfél hétben hírét se hallottam.
Ha akkor megkérdezel, egy lyukas kétfillérest nem tettem volna erre a lelépésre, duma, gondoltam, végtére is kétszer találkoztunk, ki az a hülye, aki ezt komolyan veszi.
És akkor szombat reggel fél hatkor, műszakváltás előtt egyszercsak ott volt.
Hát te?
Meglepődtél?
Hát… őszintén szólva nemigen számítottam rád.
Nem baj. Ha végeztél, indulhatunk.
Komolyan lelépünk?
Komolyan. Megbeszéltük, nem?
Nahát ez komolyan vette. Nem csinált belőle ügyet, megbeszéltük, lelépünk, ez factum, másfél hétig eszébe se jutott, hogy találkozhatnánk. És akkor itt van.
Éhes vagy? Kérsz valamit?
Bólogatott, hogy igen, valami salátát, meg húst nyomtam a kezébe, egyél.
Leültem hozzá. Falt csendesen, ahogy a kanalat emelte, csak néztem, hogy a jobb karja alul egészen könyékig fekete.
Mi ez a… mit csináltál a kezeddel?
Megemelte. Ja ez? Grafit. Egész éjjel szineztem.
Evett mohón, a majonéz visszataszítóan kiült a szája szögletébe, én meg csak néztem, hogy ez most komoly, én ezzel a furcsa, idegen fickóval tényleg lelépek, te jó isten.