Van egy játékom, a helyes játék. Hogy váratlanul felfedezek helyeket a lakásban, az anya lakásában, vagy a kocsiban. Ismeretlen helyeket. Ismeretlen szögeket. Ismeretlen perspektívákat fent, lent. És akkor úgy beleereszkedem abba, hogy leülök mondjuk a hűtő elé, és megállapítom, hogy jé, itt még sosem ültem. Akkor leltározni kezdek, pontról pontra megnézek magamnak mindent, és minden olyan ismeretlen, és kaland, és olyan változás szaga van valamiképp – persze igazából nem az, csak majdnem, de ettől úgy rá tudok csodálkozni a dolgokra újra és újra, mint egy kisgyerek, olyan vad örömmel.
Például a nagy kanyar a Szent Gellért rakparton. Az mindig ámulatba ejt. Mert tudod, az nem ugyanaz, mikor a Döbrentei tér felől jössz, mikor a hátad mögött van. Belenéztél már ott a belső visszapillantóba? Te, az olyan szép. Ott énnekem mindig kedvem támad leállítani kicsit a motort, kiszállni és felkuporodni a csomagtartó fedelére, mint egy kiscica, és magamhoz édesgetni, domesztikálni azt a pőre, tiszta kanyart, ami csak ott, az útnak azon a pontján mutatja magát olyannak, ami úgy vetkőzik le mögöttem, mint egy szemérmes szűz. Én olyankor mindig reménykedem titokban, hogy egyszer elromlik a jelzőlámpa, vagy megdermed, kátyúba rekken valahogy az idő kereke, hogy legalább a visszapillantóban, de az enyém lehessen a nagy kanyar egészen.