Eperfa, érted? Az egész udvar lényegében egy nagy domb volt. Az egész Szőlőhegy, az Ófalu, ahogy ma nevezik. És amikor az a nagyszemű, vastag, vörös eper letoccsant, végiggurult a kérgesre száradt agyagos földön, a tyúkok csak úgy rohantak utána. Mindig volt egy kopasznyakú, nem tudom, ez koncepció volt-e nagyanyámnál, de kopasznyakú, egy, az mindig volt. Tündér Ilonának csúfoltuk, és ahogy repült a hinta, bele-belemartunk a falombba, érett eperszemekkel dobáltuk, és kiröhögtük nagyon. Ostobán futott – minden tyúk ostobán futott, de Tündér Ilonát überelni nem lehetett. A fejmozgása egy külön tanulmány, valahogy testfüggetlenül, ritmus ellen mozgott mindig, mintha azzal a tar nyakával-fejével evezett volna. Olyan volt, mint valami nevetséges kézihajtány: előre-hátra, jaj, hol az eper, jaj, hova lett – ilyesféleképpen. Máskor meg csak állt félrehajtott fejjel, és nézett nagyon bután, néha-néha pislogott, a szemhéja alulról felfelé, érted, hát azon aztán tényleg meg kellett halni.
A Francin tudott egy olyan trükköt, hogy kell elaltatni a lábasjószágot. Azt ki kellett próbálni persze, úgyhogy összefogdostuk egyesével az összes baromfit. Akkor a Francin elkapta a tyúk nyakát, fejét bedugta a szárnya alá – a tyúkét persze, úgy értem a tyúk fejét a tyúk szárnya alá -, lefektette szépen a földre, és az öklével elkezdte verni mellette a földet egy ritmusban, akár a metronóm, és akkor fél percen belül a tyúk elaludt. Kifektettük az egész állományt, olyan szépen feküdtek sorban egymás mellett, mint egy zászlóalj katona. Aztán kihívtuk nagyanyámat a nyárikonyhából. Lesápadt szegény az ijedségtől, mi meg nagy röhögve odaloccsantottunk egy vödör friss kútvizet az ájult tyúkok közé – hát volt kárálás, meg szárnyaknak tehetetlen vergődése, röpködtek a tollak bele a forró vasárnap délutánba, nagyanyám meg persze azonnali hatállyal haza akart deportálni bennünket.Na, ez a pillecukros, ez ott volt. Az eperfa alatt épp.
