Te – felült a gyűrött vászonágyneműben, a sötétben egyszerre felült -, mi ez?
Mi mi?
Ez a hang? Hogy ez, ez micsoda, azt kérdem. Nem hallod? Te surrogsz? A takaróval, azt kérdem, te surrogsz a takaróval?
Ó, hát én csak az orális fixációm miatt cseréltem a cumit cigire. Igen, igen, én surrogok az ágyneművel, mitöbb: én surrogok az ágyneművel. Most kinevetsz, de… én csücsközök, érted, én… én egyszerűen képtelen vagyok leszokni, most kinevetsz, ugye? Hát hogyan magyarázzam el, hogy az az éles vászoncsücsök, hogy az milyen jó? Ahogy azzal a csücsökkel simogatódik a középső ujj begye. Az ujjbegyemen át nyugtat meg a hűvös vászon, és vászon kell. Érted, vászon kell, hogy legyen. A szatén nem jó, vagy a krepp. Azt nem lehet feszes háromszögbe gyűrni úgy. Csak a vásznat.
És mutatja – így fogod össze, négy ujjal emeled meg -, és emeli. Texturát emel a behajlított mutatóujjra, ráfog hüvelykkel, a középső ujj, mint izmos magasugró, kecsesen átpenderül fölötte, ugyanaz a lendület hurokként a vászonba kap, s már húzza is be, akár egy tokot, a mutatóujj köré, mely óvatosan kicsusszan aztán, hogy a hüvelykkel együtt a végső simításokat megtegye: élt vasal a csücsökbe utóbb. Na azon az éles sarkon, ott táncoltatja az ujjbegyét. Míg el nem alszik.
Így alszom el, érted? Ne nevess ki, én így tudok elaludni. Ha bárkinek elárulod, megpofozlak. Mindenki úgy archiválja a gyerekkorát, ahogy tudja.