Látja-e, mindig siratunk valamiféle aranykort, legtöbbször olyat, ami csak abban a csapodár, elvágyódó lelkünkben világít, vagy talán a kollektív tudattalan emlékeit, az sóhajtozik ott bent, a miénk, és mégsem az.
A pince. Ott volt a kazán.
Talán nyolc éves lehettem, mikor a központi fűtést beszerelték, s az ócska olajkályhát, melynek vajszínű előlapján szenes koszcsík – rágógumi, néztem, hogy hólyagzik, csurran a forró fémen -, kihajították.
A csöveket apám hegesztette, meg a Misi sógor, aki valamit értett is hozzá. Engem nagyanyámhoz száműztek. Reggelente, iskolába menet azért benéztem, s anyámat könnyek közt, apámat értetlenül fejcsóválva találtam, így emlékszem, ereszt megint az az átkozott cső, valahol mindig ereszt, végeláthatatlanul. Aztán meglett mégis, végre is le lehetett festeni. Rend lett, hazaköltözhettem.
Akkor apa levitt a pincébe. Na, ez a kazán, s mutatta a tetején a kerek termosztátot, hogy ez méri a víz hőfokát. S hogy a mutatót nyolcvan fokon kell tartani, a kék mezőben. Száz fölé ne menjen, abból baj lehet. A padláson van a tágulási tartály, magyarázta, na azt nem értettem sehogy. Hát, hogy a hőtől kitágul, több lesz a víz, s ha az a tartály nem lenne, szétfeszítené a csöveket.
Annyit fogtam csak fel az egészből, hogy annak a mutatónak ott, a kerek lapocskán, nem szabad átszaladnia a piros mezőbe.
Kinyitotta a kazán ajtaját, ez a tűztér, mutatta az öntöttvas rostélyt, hogy azon keresztül kap a tűz levegőt. Arra teszed a papírgalacsint, lazára gyűrve, majd takaros kis gúlába álligatod köré a gyújtóst. A nagyobbakat később, a sarangot. S mikor erős, vastag a parázs, akkor a kicsike ajtót ott alul, be kell zárni, azzal csinálsz fojtást. Lassabban ég le a fa, tovább tartja a meleget, így magyarázta. Akkor a nagy rönkön, ott a kazán betontalapzatán, kezembe adta a kisbaltát, na, most próbálj gyújtóst hasogatni. Ahogy reccsent kettőbe-négybe a száraz, jószagú fa, a hasáb, hát én arra úgy rákaptam. Ő meg csak mosolygott, lánygyerek, de azért – nem mondta, de tudtam, most büszke. Azt mondta, te leszel a tűzmester. És az lettem tényleg.
Később szenet hozatott, mutatta mennyit, hogyan kell a parázsra lapátolni, hogy a szén ne fojtsa meg a tüzet. Féloldalasan. Alulról ég, fölfelé. Ha szétteríted a szenet, csak füstöl, a széngáz kiveti a kéményajtót. Azért persze volt, hogy kivetette.
Néha csak ücsörögtem ott, a nyitott ajtón át bámultam a tüzet, hogy izzik át a brikett, rőtvörös tojások, szét sem estek. Vagy maricskoltam a lágy salakot, könnyű hamut. A tenyerem élével kotortam ki a hátsó sarokból, a rostély alól, azon a kis ajtón. Raktam a vödörbe lapáttal.
Aztán az iszapszén. Olyan volt, mint a sár, az IFA platójáról csak leborították az udvarra. Ha vizes volt, nem égett. Máskor megfagyott, csákányozni kellett. Tömbökben hasadt, alig bírtam el azt a csákányt. Mire bontottam egy vödörnyit, kivörösödött a kezem a fagyban, de nem fáztam már. Azt utáltam. De én voltam a tűzmester.
Látja-e, Gábor, ez is aranykor. Hogy így utólag micsoda szép fénye van.