Már a sült pézsmatök – mondod majd ötven év múlva – se úgy esik, mint régen.
Így mondod majd, ilyen tárgyilagosan.
Nem, hogy túl vizes, vagy hogy túl rostos, vagy hogy agyoncivilizált huszonegyedik századi hibrid, nem, egyszerűen csak nem úgy esik.
Ott van például a selyemcukor – mondod majd ötven év múlva -, pedig milyen klassz selyemcukrokat csinálnak manapság. Mégis az volt a legjobb ízű, az a régi szögletes, a Budapest felirattal az oldalán, tudod, amit az a Lajos hozott.
Mindössze a vágy folytonossága szakadt meg időközben, ahogy a fogyasztói társadalomban lassanként egybemosódnak az évszakok, és az osztálykülönbségek készpénzzé meg hitelkártyává rétegződnek át. Korkép. Nem hiányzik belőle más, csak az íz, ilyen tárgyilagosan. Ennyi.
Vagy a hurkazsír, nahát azt ki eszi meg mostanában – kérdezed majd -, pedig emlékszem, micsoda csemege volt; az én anyám még úgy kente, a kenyér egyik felére a paprikás zsírt, másik felére a fehéret, mert az a kevés, ami a hurkából kisült, alig volt elég egy szeletre – mondod majd ötven év múlva -, na és az akkor olyan jólesett.
De minderről most még mit se tudsz; most még ott álltok az ablakban zsíroskenyeret majszolva a Zsuzsival, és azt kiabáljátok bele virgoncan a hóesésbe, hogy Tarka zsíroskenyér, piros zsír, meg fehér…
[minden nekem adott történeteddel úgy gazdálkodom, ahogy]