Csak, hogy az milyen, hogy ülök a politikai thrillerem fölött, és váratlanul eszembe jut, mikor a Bildóval hintázunk a kertben a szagos barackfa alatt, és azt mondja, nem szabad a kert csücskébe mennünk, mert ott vannak a kaptárak. Hajtom a hintát, és van az a kis félelem a gyomorszájnál, meg a gondolat, hogy én még sose láttam a kert csücskét, pedig.
A Bildóék kertjét magas téglakerítés veszi körbe – lásd Alföld, népi építészet, ugye -, és úgy képzelem, nagyjából olyan, pont annyira vadregényes, mint abban a Frances Hodgson Burnett-könyvben, amit azon a nyáron olvastam. Na jó, az intellektuális csatornákon érkező szentimentális impressziók persze az élénk fantáziájú kislányokat gyakran ragadtatják konfabulálásra.
Rág a kíváncsiság, hogy láthassam a kaptárakat a szilvafáknál, a szigorú téglakerítés tövében, de csak hajtom a hintát, az érett barackok toccsannak a földön. Később a hűvös konyhakövön mezítláb szipákoljuk a mézet a ragacsos lépből. Nem. Nem voltunk olyan bátrak.
Mostanában Pöttyös könyvekre gondolok.