Az persze mindjárt gyanús volt, hogy túl sokat használta azt a szót, hogy barátom.
Kis szinesei voltak, a teljesség kedvéért családi és utónevekkel. Jó kis csattanókkal. Mondjuk, ezek a szösszenetei valójában mindig a mások szösszenetei voltak, a családi és utónevű, birtokviszonyba helyezett barátaiéi.
Igaz ugyan, hogy a közvetlen modornak nem volt híján. Meg azzal nyűgözte le folyton a digókat, hogy két nővel fényképeztette magát. Ettől persze amolyan alfahím benyomását keltette. Tetszett neki. Már úgy értem, ez az alfahím státusz. Hogy úgy néznek rá a digók mind, mint a kerekasztal lovagjai Merlinre.
Pinonál ezért például akkora pizzát kapott, hogy a széle egészen az ölébe lógott. Akkor hálája jeléül jótékony leereszkedéssel hátbaveregette Pinot, és felajánlotta neki, hogy lefényképeztetheti magát a két nővel. Pino meg lefényképeztette magát, és egy öröm volt neki, ezt mondta is. Meg hogy jöjjön máskor is. És feltétlenül hozza a két gyönyörű donnát.
Mindjárt másnap eszébe is jutott, és indítványozta, hogy mi lenne, ha benéznének az ő Pino barátjához, és benéztek. És hát Pino, akinek praxisa szerint a kétszer még nem számított gyakoriságnak, jótékony leereszkedéssel, és némileg hűvös udvariassággal üdvözölte, és hát lehetett azt tudni, hogy dacára a donnáknak, this is the end of a beautiful friendship.
Akkor sértődötten visszabuszozott az ötcsillagos szállodai szobájába, magára csapta a fürdószobaajtót, teleborította a kádat habfürdővel, és dacos kappanhangon énekelni kezdte, hogy Ma chi se ne importa.