A Nőt a Margitszigetre vitte. A Rózsák tere, vélte, feszes elegancia, nekem túl lapos. A Nőnek jó lesz mégis, bár én kissé szomjazom, a Nőnek jó lesz.
Félúton vattacukrot vett neki. Édes, gondolta, ahogy kényeskedve finnyázza az ujjáról. Az meg, jaj, hát csupa ragacs vagyok, kacagott. Édes, a nők bírják az ilyesmit. De mondani csak annyit mondott, hogy nahát, még a hurkapálca is globalizálódott, mert miféle új divat, papírhengerre vattacukrot, s a Nő már ellenvetéssel mondta, a papír mégiscsak olcsóbb. Fejét ingatta. Nagybányán nyúlánk, szögletes karóra ültetik, muskátlikat szoktak kötözni ilyesmihez. A Nő ránézett gyanakodva, szóval szokása ez, nőcskéket vattacukroztatni. A Nő pilláit rebegtette kérdőn, ártatlan kíváncsiságot mímelt. Fotografáltassuk le a vattacukrot, már terelte is tovább, fotografáltatni a vattacukrot.
Az alléban – a Nő napos padot akart, a fákat sem kedveli különösképp, bevallotta – kibújt cipőjéből, mezítláb hágott a fűbe. Ne menjen csupasz lábbal, mondta a Nő, de nem hallgatott oda, élvezett. Később melléült, csak bámultak bután.
Olvassak magának, akarja, kérdezte, hirtelen eszébe jutott. A Nő akarta. S akkor olvasott kimérten, döcögve: Már háromszor ötven frankot adott neki? Gedeon, maga barom, maga kitartja ezt a szellemet. … Először is csodálkoznunk kell azon, hogy a szellemeknek is pénzre van szükségük. Másodszor röhögve kell megállapítanunk, hogy a mai gazdasági viszonyok mellett nagyon olcsón él a maga kísértete. Meg kellene kérdezni, hogy csinálja… hahaha…* – röhögve olvasta akkor már, nem lehet ezt kérem kibírni, a Nő sikkangatott, olyan köhögésféle kis kacajokat burugykolt fel, Bibus, haha.
Akkor elmúlt a szomja.
* Vaszary Gábor – Bibus